CSAK MESÉLEK...

A FALUM,…

Írtam róla néhányszor, keveset és szűkszavúan. Az biztos, hogy nem eleget.
Nem eleget, mert nem is tudnék róla, - eleget írni...-

Az a falu, - a falum, - benne van a gondolataimban, az emlékeimben, és talán, benne van minden sejtemben is.
Ott éltem, ott voltam gyerek. Felnőtt koromban sokat barangoltam,  sokat utaztam szerte a világban, - sok mindent láttam, sok mindent ismertem meg, - mégis, azt a falut szerettem legjobban az életemben, - és legjobban az egész világon. Ott voltak, ott vannak a gyökereim.
           Pár nappal ezelőtt, az egyik napilapban, elhűlve olvastam egy cikket az ország legszegényebb, - és leggazdagabb településeiről. Köztük volt, az én ezerszer is áldott, kicsi falum.  Az országban, az öt leggazdagabb között volt.
Nem hittem a szememnek. Elolvastam még egyszer. Aztán, - még többször is elolvastam.
Öröm, mélységes meghatottság, boldogság, és büszkeség töltött el.
Napokig töprengtem azután, - és könnyek között rohantak meg az emlékek, újra és újra.
Nincsen abban semmi részem, hogy a falu, mára az lett, -…ami. Régóta nem élek ott, és régóta nem jártam ott.
Mégis, azt gondolom, jól láttam azt, amit akkor, - túlnyomórészt, gyerekkoromban - láttam. Azt, aminek hatása volt a jövőre is. Sőt, a falu jövőjének meghatározója volt. Jól láttam azt, hogy ott mások voltak az emberek. Mások voltak, - mint máshol.
Ellágyulva gondolok rájuk. Szerettem őket, -…és szerettem a falut…-
Most pedig azt látom, hogy az 50 évvel későbbi emberek is, - mások. Mások lettek. Talán, - éppen azért.
Ez, nem a falu földrajzi adottságainak köszönhető, - bár, az sem semmi!
          Azok az emberek, akiket én személyesen ismertem, másfajta emberek voltak, - nem olyanok, mint a mai nagy átlag, - és másfajta embereket neveltek, mint mások, -…máshol.
Azt gondolom, legfőképpen a tulajdonságaikban, a példaadásukban, és az elvárásaikban különbözhettek másoktól.
Hiszen, a Balaton menti kisközségek és falvak adottságai, valamint lehetőségei, nagyjából egyformák voltak, akkor is, -…és  ma is azok.
Csak az emberek lehetnek, - falvanként, - mások.
Az én kis falumban - sokféle ember élt. Magyarok, svábok, tótok, szerbek, sőt, hollandok is. Vallásukat tekintve pedig, igencsak vegyesek, - katolikusok, reformátusok, zsidók, baptisták, és evangélikusok. Ki tudja, kik még?
Úgy emlékszem, hogy a vallási különbözőségük ellenére, nagy egyetértésben éltek, és végtelen békességben. Sem a nemzetiségüknek, sem a származásuknak, sem a vallásuknak, nem volt semmi jelentősége. Igaz, - csak 1944- ig. De erre, most nem térek ki.
Ugyanazt az Istent hitték,…- hittük, ugyanahhoz az Istenhez imádkoztunk, és folyamodtunk különféle bajainkban, - legfeljebb különböző módon.
          Amiben különbözhetett ez a kis falu, - akkor is, meg ma is, minden más falutól, - az, a benne élő emberek tulajdonságai, és a falu értékrendje volt. A megőrzött értékrendje. 
Voltak elvárások, voltak szabályok, amiket be kellett tartani. Ez alól, nem kapott felmentést senki. Voltak bűnök, - amelyet ha valaki képes volt elkövetni, a falu kivetette magából és sohasem bocsátott meg neki.
Mégis, ha csak tévedett valaki, de belátta tévedését, és megpróbálta jóvátenni, a falu, - a rosszallása ellenére is, - megbocsátott. Meg tudott bocsátani. Sok ilyen példát, sok ilyen történetet ismerek.
Ez, -…egy ilyen falu volt. Igen, ilyen.
Szerettem ezt a falut akkor is, amikor már másikat is ismertem, - sőt, többet is ismertem, nemcsak ezt. Volt mivel összehasonlítani.
Ez a falu, jobb volt, több volt, szebb és otthonosabb volt, - minden más falunál. A benne élő emberek miatt volt az.
Azt gondolom azért, - mert mások, másfélék, sőt sokfélék voltak azok az emberek, akik itt éltek.
Mások voltak, mint máshol. Igen. Ez volt benne a lényeg.
Mások voltak a tulajdonságaik, és a személyes adottságaik.
Itt, és ebben, - azt gondolom - nagy szerepe volt annak a ténynek, hogy az itt élő emberek, a „hozott nemzeti adottságaikat” - tovább adták a környezetükben élőknek.
Egymástól láttak, és tanultak meg, nagyon jelentős és nagyon fontos dolgokat, értékeket, - viselkedési szabályokat, formákat, amiket aztán sajátként adtak, örökítettek tovább, - a saját személyes példájukkal, és a saját elvárásaikkal.
           A svábok vagyonosak voltak, jómódúak, mégis - példamutatóan, és lankadatlan szorgalommal dolgoztak. Tiszták, pedánsak, és pontosak voltak. 12 óra, - az, tizenkét órakor volt náluk, nem pedig három perccel korábban, vagy később.
Mindig mindent kiszámítottak, - mindig előre terveztek.
A tótok rendkívül takarékosak, jó dolgosak, segítőkészek, barátságosak, de nagyon érzékenyek voltak.
A magyarok mindig lelkesek, - sajnos, ernyedő szorgalmúak, de optimisták. Mindig ott voltak, - ahol segíteni kellett. Tették a dolgukat.
A zsidók szintén takarékosak voltak, és szorgalmasak, - emellett, kiváló szervező készséggel rendelkeztek. Barátságosak voltak, - de kissé visszavonultan éltek.
A faluban élő szerbek vidámak voltak, mulatósak, - vagyontalanok, - nagyon dolgosak, szívósak, és elevenek. Rendkívül gazdagon, választékosan és összetetten tudtak káromkodni.
Hogy a hollandok milyenek lehettek akkor,…- azt nem pontosan tudom. Nem voltak nagyon barátkozó természetűek, kissé zárkózottan éltek, de szép volt a családi életük. Csak jót lehetett hallani róluk.
Amikor felnőtt koromban nagyon gyakran jártam Hollandiába, - Amszterdamba és környékére, Alkmarba, Bergenbe, Bergen am Zee- be,  Keukenhofba, Harlembe, Volendamba, -…a hollandokat, akkor is  pontosan ilyennek láttam.
          A falumban, ezek a különböző nemzetiségű emberektől származó tulajdonságok, részben a „házasodások”, részben a kölcsönhatás folytán, az idő múlásával, valahogy „összeérettek”, - eggyé ötvöződtek. Egymás tulajdonságai, elvárásai, - a sajátjukká váltak. Ahogy egymás példái is. Így, csodálatos embereket ismertem meg, egészen kivételes tulajdonságokkal.
Azok az emberek, akiket a falumban ismertem, - és majdnem mindenkit ismertem - nagyon dolgosak voltak, nagyon szívósak, nagyon kitartóak, szorgalmasak, kötelességtudóak, emberségesek, tisztességesek, egyenesek, mély érzésűek, segítőkészek, jó szándékúak - és romlatlanok.
Igen, romlatlanok.
Jöhetett bármi, - jöhetett háború, nyomorúság és istencsapás, - ugyanazok maradtak. A bajban, - ha az volt, és gyakran volt, - mindig összefutottak, és támogatták egymást, - bármilyen nemzetiségűek voltak is, vagy bármilyen vallásúak.
A vallási hovatartozásnak, - alig volt jelentősége.
Jártunk egymás templomaiba. Ugyanazt hittük. Egy volt az Istenünk.Tiszteltük, - féltük, és szerettük. Legfeljebb különböző módon.
          Amikor pici voltam, gyakran felmásztam a pincetetőre, hogy közelebb legyek az Istenhez, és közelebbről beszélgethessek vele. Hittem akkor, hogy ott van, - elérhető közelségben. Ma pedig, már biztosan tudom, hogy valóban ott volt. Ott volt a falumban, igen, -…és azt gondolom, ott van ma is.
          Sajnos, messze kerültem a falutól, - sok éve nem jártam ott. Csak az emlékeimben járok vissza oda, - mert abban, minden és mindenki változatlan. Az igaziban, - már talán nincs senki, és semmi, ami ismerős.
Amikor utoljára voltam a faluban, - már nem láttam, nem tudtam, hol állt a házunk. Már meghaltak a cseresznyefák,…kivágták a szőlőt,…elterelték a patakot,…lebontották a malmokat,…kiszáradtak a halastavak,…- és betemették a zeg-zúgos szakadékokat…-
Ez a falu, már nem ugyanaz a falu volt, - de hittem is, hiszem is, hogy jó, - most is jó.
          Az a falu, amit én ismertem, rég nem létezik máshol, csak az emlékeimben, vagy Isten emlékeiben, odafent a felhők fölött…-
”Ha rágondolok, egy villanásra feltűnik a Csonka-torony, a pipacsos nyár, a mandulavirágos, bódító illatú tavasz, és a kis patak vidám csobogása…” ( A Zárda…) -
Sok éve nem jártam ott.
Igen. Sok éve már....-
            Most éppen, Mindenszentek jön,…Halottak napja. Az idén majd elmegyek,…- és meglátogatom a temetőket, ha még megtalálom őket. És, - hátha megtalálom! Hátha!
Ott van már mindenki, akit valaha ismertem és szerettem. Persze, azok is, - akiket nem szerettem.
Ha tehetném, még egyszer, utoljára, megölelnék mindenkit. Nemcsak azokat, akiket szerettem, hanem azokat is, akiket nem szerettem. Megölelném őket, szívből, szeretettel, - de már, nem tehetem meg azt, amit akkor elmulasztottam, - bármennyire szeretném is.
            Az idő,…az idő,…- az örök ellenségem - magával vitt mindent, és mindenkit, akit szerettem. Még a falumat is,…- a falumat.
Azt a falut, ami, - "aki" -  valaha volt.
De, elmegyek még egyszer a kis virágommal és a gyertyáimmal, meg a forró imáimmal, - elköszönni.
És megpróbálok hinni abban, hogy a soha el nem múlt szeretetem a falum, és a benne élő emberek iránt, eljut majd odaátra, -…a felhők fölé…-
És, talán,…eljut az ölelésem is…-
          Gyerekkoromban, mindig arról álmodtam, - hogy meghúzom egyszer a harangokat a csonka toronyban. Én fogok harangozni, nem a harangozó. Meghúzom a harangokat, és üzenek Istennek. Üzenek neki.
Próbáltam,…- és próbáltam volna még sokszor, -…de valamiért sohasem sikerült. Azonban, - nem mondtam le róla.
           Megpróbálnám újra, meg újra, felnőttként is,…- s ha én, már nem leszek rá képes, - talán megteszi majd helyettem valaki más.
Talán, hallom még egyszer a harangszót. A falum harangját…- Hallom, igazibul…-
Mert ha befele nézek, ha visszafele nézek, - hallom ma is, most is, - … cseng-bong-csilingel így is, az emlékeimből…-
Cseng-bong, csilingel…-
Cseng-bong, csilingel.

            Hát, Isten veled, te drága falu, - te drága kicsi falu, - pipacsos nyár, mandulavirágos, bódító illatú tavasz, és csobogó, vidám kis patak. Isten veled!
Ha nem látnálak többé,…Isten veled…-

Áldjon meg az Ég! Áldjon meg ezerszer is!

 
                                                           ***

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat