A KOPASZ MACSKA…

A macskára még jól emlékszem, -…sokáig élt. Teszegény volt a neve.A történetet azonban, csak a Szüleim elbeszéléséből ismerem. Sokszor mesélték el, mert szerettem hallgatni.
            Éveken keresztül, minden alkalommal, újra és újra rettegtem, - mesélés közben - hogy mi lesz akkor, ha a Papa mégse veszi észre a cicát, és nem menti ki a házból. Akkor, benn fog égni.
Benn fog égni. Benn fog égni. Benn fog égni. Istenem, benn ég,…- és nem lesz nekünk Teszegényünk sohasem.
Rettegtem, -…pedig a macska, már ott ült az ölemben.
Szerettem Teszegényt.
            Amikor hozzánk került, én még meg se születtem. Anyám, a nehéz terhességével, otthon feküdt.
Száraz, - nagyon forró nyár volt. Aratás.
Hirtelen, félreverték a harangokat. Tűz volt a faluban.
Kongattak.
Csak az tudja, milyen borzasztó ezt hallani, - aki ismeri. Aki hallotta már. A félelmetes, riasztó harangzúgást, - jajveszékelés, sírás, és sikoltozás kíséri.
A faluban lévő házak, nádtetősek voltak. Szinte valamennyi. Hatalmas szél volt. Az egész falu, porig éghetett volna, - ha az égő pernyét felkapja, és tovább viszi a szél.
Fekete felhők száguldottak az égen, és fekete füstoszlop, hatalmas lángnyelvek csaptak az ég felé. A levegő megtelt, keserű ízű, torokszorító, fojtogató, könnyfakasztó füsttel
Félelmetes volt.
Egy faluszéli, nádtetős házba vágott, az egyetlen,…- az ezerágú villám. A nádtető pedig, azonnal fellobbant.
Megmozdult a falu. Egy emberként rohantak az égő házhoz azok, akik akkor otthon voltak. Az Édesapám is, természetesen.
Nem volt tűzoltókocsi, nem volt locsoló tömlő, és nem volt még vízvezeték. A patak pedig messze volt.
Az emberek, - asszonyok, gyerekek, öregek, akik nem az aratásnál voltak a határban - több láncot alkotva, a szomszédos házak kútjaiból húzott, és kézből-kézbe tovább adogatott - vödör vízzel oltották a tüzet.
Az oltást, a Darázs méltóságos vezette, - miniszteri tanácsos - aki minden nyáron itt nyaralt, és a közelben volt a háza. Amikor Apám odaért, éppen fent volt a tűzfalnak támasztott létra tetején, és onnan locsolta az egyik „lánccal”, a még lángba nem borult tetőrészt.
Apám csak intett neki, - ő, lent folytatta egy másik „lánccal”.
- Nincs bent senki?…- kérdezte Apám
- Nincs, nincs tekintetes úr. Nincs bent senki, hála Istennek…- mondta egy szomszéd.
Akkor rohant be az udvarba, kibomlott konttyal, őrjöngve és sikoltozva, Kócos-Barna néni:
- Bent van a gyerekem! Irgalmas Isten! Bent van a gyerekem! A pólyibabám, a pólyibabám!…-
Be akart rohanni, - de elkapták és lefogták.
Apám, abban a pillanatban berontott az égő házba. Csak egyetlen szoba volt, tudta hol kell keresni a kicsit, és azonnal megtalálta. Nem lehetett tudni, hogy a gyerek, él-e, hal-e, csak felkapta és már rohant volna kifelé.
És, akkor,…- akkor vágódott be a  roskadozó, füsttel teli szobába, az égő macska. Felugrott a függönyre és eszeveszetten nyávogva futott fel rajta. Apám, a függönnyel együtt rántotta le fél kézzel, és úgy vitte ki a hóna alatt, - a vékony sárgaréz függönyrúddal együtt.
Ki tudtak menni. Kiértek.
Kócos-Barna néni őrjöngve kapta el a gyerekét, aki a levegőn, hirtelen köhögni kezdett. Tehát, - élt!
Magához szorította, leült vele az udvarra, és előre-hátra hajladozva, sírva, énekelve, vagy imádkozva ringatni kezdte a gyereket. Nem törődött a házzal. Nem volt fontos.
Semmi sem volt fontos, csak a gyerek. Talán, nem is látott mást. Ringatta a kicsit, és sírt. Ringatta és sírt.
Útban volt az oltásnál, de senki sem szólt neki, - kikerülték.
A ház egyik fele, - az a fele, ahol a gyerek volt - percekkel később megadta magát, összeomlott. A beomlott vastag nádtető azonban tovább bűzölgött, és bármelyik percben lángra lobbanhatott újra. Oltani kellett tovább.
A ház másik fele, - amit a Darázs méltóságos előre belocsolt - még nem égett, az a rész állt.
A háznak ebben a részében volt a füstös konyha, meg a kamura. Nem kamra, - kamura.
Több helyiségből állt, itt tároltak mindent. Az egész évi élelmiszert, lencsét, babot, füstölt húst, tojást, aszalt gyümölcsöket, füstölt halat, csíkot, - egy másik helyiségben pedig a termést, és a vetőmagokat.
Úgy nézett ki, - mindez, talán, megmenekül. Megmenekülhet. És akkor megmenekül, megmenekülhet, a kissé távolabb álló istálló is, meg az ólak.
A macska, - veszettül kapálózva, a függönybe tekerve, - Apám kezében maradt.
- Agyon kell ütni…- mondta a szomszéd, amint rápillantott - csapja agyon, tekintetes úr,…egyet se nyekkenjen,…-
Apám azonban csak a fejét rázta, és egy nagyobbacska fiúhoz fordult:
- Jó szorosan fogd meg fiam, el ne ereszd. Szaladj vele, vidd le a tekintetes asszonyhoz, ő majd tudja, mit kell csinálni vele. Siessél fiam…-
A fiú csak bólintott, és már ott se volt. Már futott is a kapálózó macskával.
Apám meg oltott tovább a többiekkel.
Akkor, hirtelen megdördült az ég. A szomszéd bácsi föltekintett, és megemelte a kalapját:
- Aggyad Uram Isten, aggyad, de mos mingyá. Mer sose gyünne rosszkor Uram, de mos nagyon kőne!…-
Újra megdördült az ég, és hatalmasat villámlott, - aztán, mintha a poklok csatornái indultak volna meg, eleredt az eső. Hetek óta, most, először.
A szakadó eső percek alatt eloltotta a maradék tüzet, és hirtelen, egyik pillanatról a másikra, -…megmenekült a falu.
A férfiak a zuhogó esőben, felszabadultan és megkönnyebbülten fordultak egymás felé,…- egymás kezét rázogatták, és egymás vállát veregették.
Aztán, - miközben áztatta, mosta róluk a kormot, hamut, pernyét az eső, - megbeszélték, hogy akkor vasárnap mise után, ugyanitt fognak találkozni..
Darázs úr, és Apám, - rábólintottak. Meg kellett beszélni, hogy hogyan tovább?
Az asszonyok, - szintén megkönnyebbülten, - Kócos-Barna nénit fogták körül, és bíztatták, hogy:
- Keljen már fel, na. Keljen már fel lelkem, vége van. Vége van, nem egészen égett le a ház, maradt belőle valami, megvan a kamura, meg az istálló, az a legfontosabb…-
Mintha nem is hallotta volna. Ült a sárban, ölelte, ringatta a gyerekét az elázott lucskos pólyában, és sírt tovább.
Akkor érkezett haza a férje, rohanvást, - aki hajnal óta, a szomszéd faluban lévő földjükön aratott. Nem szólt egy szót sem. Talán rá se nézett a házra. Letérdelt a felesége elé és összeborultak. Ő is sírva fakadt.
- Gyere Rézi, - mondta később - mennyünk haza, anyámhó…-
Felsegítette a feleségét, és megint megölelte. Aztán elindultak az udvarból kifelé. Mint az alvajárók, úgy mentek, - sírva, és egymást átölelve. Nem szóltak senkihez. Nem néztek se jobbra, se balra, csak vitte őket a lábuk.
Nagyon fiatalok voltak, szinte még gyerekek.
- Úgy, úgy, menjenek csak szomszéd, menjenek. Gondom lesz az állatokra. Isten magukkal szomszéd, menjenek, csak menjenek…- bíztatta őket a szomszéd bácsi, pedig látta, hogy nem hallják.
Mire Apám hazaért, - a legnagyobb megrökönyödésére, - a macska, be volt pólyálva egy vánkosba, erős keresztkötésekkel. Úgy, mint egy kisbaba. Pontosan úgy, mint egy kisbaba. Szorosan lekötve.
Szegény macskának keze lába benne volt a pólyában, csak a megpörkölt feje látszott ki. Anyám pedig, - akinek a karjai, teljesen össze voltak karmolva - dajkálta, és beszélt hozzá.
Apám,…- nem szólt semmit, de Anyám, így is értette.
- Mit tehettem volna? - kérdezte - Ha nem kötöm be, világgá fut azon nyomban. Be kellett kötnöm. Igen, be kellett kötnöm…-
Igaz, csak rövid ideig volt pólyában a cica, - addig, amíg Anyám cinkkenőccsel kenegette. Nem evett, és nem ivott az alatt, csak nyávogott, mert nagy fájdalmai voltak.
Amikor már egy kicsit elnyugodott, - és végre elhallgatott, - akkor Anyám, a tenyerére kent hideg tejföllel kínálgatta. - A tejfölt, minden macska szereti. Talán még, ez is… - gondolta.
Mégis, egy darabig, - egyáltalán nem érdekelte a cicát a tejföl. Anyám azonban nem adta fel, nem unta meg kínálgatni. Egyszer aztán, szaglászni kezdte Anyám kezét, és valóban kedvet kapott hozzá, elkezdte nyalogatni a tejfölt.
- Ó,…te szegény, te szegény, - mondogatta Anyám - ó, te szegény,…ó te szegény…-
Nem tudták a macska nevét, - lehet, hogy nem is volt neki - így később ez lett a neve:
Te, szegény.
Annyiszor mondták neki, hogy…- végül megértette.
Én, már csak így ismertem: „Teszegény”…- Ezt, másképpen mondtuk ki, mint a te szegényt. Másképpen ejtettük az e - hangot. Ezt, a Teszegényt, úgy mondtuk, mintha azt mondtuk volna: kertszegély, vagy, seregély,…vagy verebély.
Már, nem volt szegény. Jó helye volt nálunk, befogadták, törődtek vele, szerették. Otthon volt.
Amikor hozzánk került, Apám óva intette Anyámat, vigyázzon, ne szeresse meg szegényt, mert a macska a házhoz kötődik, nem az emberhez.
- Tudom, - mondta Anyám - ha meggyógyul, haza fog menni a házukhoz, és én elengedem…-
Teszegény azonban nem ment el. Otthon volt. Ott volt otthon, - Anyám mellett.
Egy jól kipárnázott vékában lakott a konyhában, a tűzhely mellett, - hogy Anyám mindig rálásson. Nem mintha nagyon szép látványt nyújtott volna.
A sebei lassan meggyógyultak ugyan, de a szőre nem mindenhol nőtt ki. A bőrén pedig, - helyenként - vastag, vörös forradások voltak, amelyek aztán idővel teljesen kifehéredtek, - de végleg megmaradtak. Szóval, - csúf volt szegény. Anyám azonban nem találta annak. Százszor is megsimogatta:
- Te szegény,…te szegény cica,…te gyönyörű cica,…-
Amikor egy alkalommal a keresztanyám látogatóba jött hozzánk, és meglátta a macskát, hangosan felsikoltott:
- Úristen!!…Úristen,…Úúúúristen!…-
- Dehogyis,…- mondta Apám -…csak egy macska, nem más. Egy szerencsétlen macska…-
- De, van nektek rendes macskátok is, minek kellett ez? Ez a, szerencsétlen?
- Szüksége volt ránk…-
- Jééézus…-
- Dehogyis…-
Igen, volt Anyáméknak „rendes” macskájuk is. Egy 8 és fél kilós, elhízott, elkényeztetett lusta, tohonya, nagy fehér angóra macska. Azt is szerették, igen, -…de Teszegényt jobban, mert nagyobb szüksége volt rá.
Nem sokkal később, amikor Édesanyám ágyban fekvő beteg volt, - velem volt gyermekágyas -…Teszegény, viszonozta a rengeteg törődést. 
Egy reggel, felugrott az Édesanyám ágyára, és letette a paplanára a félholt egeret, - amit ki tudja, honnan hozhatott, mert nálunk nem volt egér.
Vadászott, és a zsákmányt, elhozta Anyámnak. Aztán félrefordított fejjel nézte,…mit szól Anyám az ajándékhoz. Ennivaló. Anyámnak hozta. Alighanem, szeretettel.
Semmit se szólt, csak megsimogatta a cicát, és megköszönte neki. Beszélgetett vele.
Később aztán elmondta, legszívesebben világgá futott volna akkor, mert annyira félt az egértől.
De nem mutatta, tovább simogatta Teszegényt, „aki” leült a paplanra, és néha meg-megpofozta az egeret, hogy Anyámnak, kedvet csináljon hozzá…-
Anyám pedig, tovább simogatta a cicát, aki gondoskodni akart róla.
Ezt követően aztán,…- egészen addig, amíg ágyban fekvő beteg volt, Teszegény, mindennap hozott Anyámnak egeret.
Törődött vele.
Gondoskodott róla.

Azt adta a Mamámnak, -…amit ő legjobban szeretett.
A saját egerét.

 

                                           *** 

Köszönöm a látogatást!

A részlet, a PONT JÓ c. most megjelent elbeszéléskötetből származik.
Beszélgetni, itt, - sajnos nem lehet, - de szívesen válaszolok minden emailre.

 

Elérhetőségem: drbuttyan@vipmail.hu

(A ZÁRDA...c. könyv megrendelhető:) http://a-zarda.freeweb.hu/

A PONT JÓ!....c. könyv Emailcímemen: drbuttyan@vipmail.hu már szintén megrendelhető.)

B. Molnár Márta

 

 

 

Oldal: A Kopasz Macska
CSAK MESÉLEK... - © 2008 - 2024 - csak-meselek.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat