CSAK MESÉLEK...

AZ ÉDESANYÁM:
Laudetur, …Laudetur…!

Szeretettel és csodálattal emlékszem vissza az Édesanyámra.
Büszke és boldog vagyok, ha rá emlékezem. Büszke vagyok, hogy szerethettem, és boldog vagyok, hogy az Anyám volt.
            Ha megkérdeztek volna gyerekkoromban, hogy milyen az Édesanyám, azt hiszem, csak azt tudtam volna mondani, hogy szép és szigorú.
Amikor felnőttem, a fiatalabbik nővérem azt mondta, hogy Anyánk, se-színű volt. Se-színű volt a haja, a bőre, és az egész előfordulása. Nem lehetett észrevenni, hogy ott van.
Fájt ez nekem.
Én nem ilyennek ismertem. Én azt láttam, hogy ha együtt voltunk, és ránk nézett, akkor boldoganya-mosolyba öltözött az arca, - és gyönyörű volt.
Az Édesanyám „főállású anya „volt, - nem csak úgy „mellékesen”. Elhalmozott bennünket a törődésével, a gondoskodásával, a türelmével, a figyelmével és a végtelen szeretetével.
Máig képtelen vagyok megérteni, hogy a nővérem, miért látta másnak, mint én.
Egy helyen nőttünk fel, egyforma nevelést kaptunk, ugyanabba az iskolába jártunk az Angolkisasszonyokhoz, és egyformán rengeteg, - mérhetetlenül sok szeretetet, törődést kaptunk a szüleinktől.
Egyforma volt az indíttatásunk. Teljesen egyforma. Felnőttként, - mégis, egészen más emberek lettünk.
            Gyerekkorában, - nővérem volt a példamutató jó kislány, akit soha nem kellett dorgálni, vagy megbüntetni, elég volt neki egy pillantás. Vagy annyi, hogy az Édesanyám, kissé felhúzta az egyik szemöldökét.
Én, - sokáig, akkor se értettem belőle, ha mind a kettőt felhúzta.
Nővérem, jó kislány volt. Soha nem csavargott el, és nem eredt utána a fél falu, hogy megkeresse. Ő volt az, aki mindig illedelmes volt, jó köszönő, soha egy csúnya szót ki nem mondott, és nem tanult meg választékos gazdagsággal káromkodni, mint én.
Ő volt az, aki nem szakította a ki ruháit, cipőit, és nem voltak elhagyott cuccai, amit a kutya hordott haza. Ő volt, aki szorgalmas volt és jó tanuló, aki soha nem hozott szégyent a családra, stb…stb…-
Ő, - mindig igazat mondott, soha nem hazudott, - mert soha nem indult el a fantáziája, - de lehet, hogy nem is volt neki.
Szóval ő volt a, „bezzeg az Inci!”...- és ezért kiskoromban, nagyon utáltam.
Mindig vele hasonlítottak össze, róla kellett példát venni, - amit persze soha nem tettem.
Nem kétséges, ha összehasonlítottak vele, - mindig én maradtam alul.
Nővérem pedig, feltartott fejjel, büszkén és boldogan sütkérezett a dicséretekben. Engem pedig a helyemre tett. Megmondta, hogy „még a bokájáig se érek fel,…”, s, hogy…”a kisujja is többet ér, mint én, „cakkom-pakk”…-
Elhittem, el kellett hinnem. Igen. Komolyan mondta.
Ha meg is lepődtem, szerencsére mégsem támadtak miatta önértékelési zavaraim. Ő „idevalósi” volt, én nem.
            Kisgyerekkoromban azt hittem, hogy én jöttem valahonnan, alighanem egyenesen Istentől, de csak vendégnek. Biztos, hogy vendégnek, ezért voltam mindig beteg, - és szentül hittem, hogy majd vissza is megyek hozzá, amint lehet. Azt mondták a kórházban az apácák is.
Jó volt nekem ott, Istennél. Nem tudom, hogy hol, de jó volt, - arra pontosan emlékeztem. Ezen kívül aztán, nem sok másra. Sőt semmire.
Elhatároztam, hogy Bezzeg Incit nem viszem magammal, ha majd visszamegyek, csak az Édesanyámat,…esetleg a Papát, meg Büdöst, a kutyámat. Mert őket, - mindenkinél jobban szerettem.
Később persze kinőttem, és elfelejtettem ezeket a dolgokat. 10-12 éves koromban, pedig már nem szerettem, ha szóba hozták.
            Ami azt illeti, - én rossz voltam, igen, de ragaszkodó és hűséges. Eltéphetetlen szálakkal kötődtem a szüleimhez, családomhoz, és csodálatos, különleges kapcsolat fűzött az Édesanyámhoz.
Nem omlottam az első férfi karjai közé, hogy uramisten, vigyen már el innen, ebből a bezártságból, ebből a nyavalyás kis faluból, akárhová, - … ki a világba, hogy lássak is valamit…-
Én, szerettem a kis falut. Csak a szüleimmel mentem el. Akkor, - amikor menni kellett, mert muszáj volt.
Menekültünk, igen, fejvesztve menekültünk, - de mi, magunkkal vittük az örökre szívünkbe zárt kis falut is. Ott voltak a gyökereink, - és az emlékeink.
            Érdekes módon a különbség, felnőtt korunkban is megmaradt a fiatalabbik nővérem és köztem. Ő, sohasem kötődött hozzánk Saját családjának élt, nehéz és zilált házasságban, amiből réges régen ki kellett volna szállnia, - még mielőtt tönkretette volna az imádott gyerekét. Ki kellett volna szállnia, - de nem tette meg.
Az ember élete folyamatosan tele van, különféle döntéshelyzetekkel. Ő, azonban, valamiért, soha nem volt képes döntést hozni. Vagy ha hozott is bármiféle döntést, - azt mindig megbánta. Ha nem hozott, - azt is. Valahogy, a döntések, mindig más eredményt hoztak neki, mint amire számított. Nem tudott jól dönteni.
Boldogtalan volt emiatt, - elégedetlen és szerencsétlen ember, egész életében. Úgy érezte, másnak minden sikerül, - neki meg semmi. Sajnáltam őt.
Én korán megtanultam a nehéz helyzetek kezelését, és a gyors döntéseket. Háború volt, nem igen volt idő a töprengésre, - amit tenni kellett, - azt azonnal meg kellett tenni.
            Tudtam, hogy a szüleim nem lehetnek mindig mellettem, - már nem voltak fiatalok, amikor születtem - megmondták ezt nekem. Úgy neveltek, hogy csak magamra számítva, felelősséggel, de én döntsek. Legyek ura a helyzetnek, lássam át, és vállaljam fel a döntésem következményeit. Akármi legyen is az. Megszoktam hát, - együtt nőttem fel ezzel. Így éltem aztán felnőttként is.
Sokszor volt, hogy semmi se jött össze, mert éppen rosszul döntöttem, -…de nem roppantam össze emiatt. Nem voltam boldogtalan, és nem éreztem magamat szerencsétlennek, ha kudarc ért. Nagyon boldog gyerekként, majd elégedett felnőttként éltem az életemet. Hálás vagyok ezért, örökre hálás, a Szüleimnek, - különösképpen pedig az Édesanyámnak.
Háború volt, és a háborút, minden szörnyűségével, szinte teljesen egyedül éltük át. Apámat elvitték a nyilasok, majd elvitték az oroszok is. Mindkét alkalommal megszökött, de bujkálnia kellett, sokáig.
Ketten voltunk, magunkra maradtunk, Anyámmal,…- de boldogultunk.
            Szóval az én Édesanyám más volt, egészen más, mint amilyennek a nővérem látta. Nem volt se-színű, és jelentéktelen.
Nagy haja volt, vékony szálú, selymes, világosbarna. Kakukkfű illata volt, mint a forró nyárnak az erdő szélen. Bőre, mint a porcelán, - sima, halvány, szinte átlátszó, picike, leheletnyi pírral. Szép ívű volt az orra, szája. A szeme pedig, a gyönyörű barna szeme, csodálatos volt.
Mintha millió csillag ragyogott volna a tekintetében. Ezek a csillagok szelídek voltak, hűségesek, barátságosak, és csak ragyogtak,… ragyogtak, egy életen át.
Vele voltam egész életében, amióta csak megszülettem. Ismertem Őt. Ismertem és szerettem.
Mindent tudtam róla. Ismertem a nappalait, - tengernyi gondját, baját, szomorúságát, félelmeit, szorongásait. De ismertem a bátorságát, - és az erejét is.
És, ismertem Anyám álmait, igen, - mindig elmesélte.
            Volt egy visszatérő álma, egy gyönyörű álom, amitől boldogan és kipihenve ébredt. Ez az álom, gyerekkorától - szinte szünet nélkül, - a haláláig elkísérte.
Az álom, mindig pontosan ugyanaz volt, - évtizedeken keresztül nem változott semmit.
Azt álmodta, hogy amikor elalszik, - de inkább még, félálomban, - „szárnyra kap”, és lebeg, - ami leírhatatlan érzés volt. Aztán, repült,…repült.
Hosszan repült, egy nagy - nagy tó felett, majd a hegyek felé kanyarodott, de onnan is látta a nagy vizet. Aztán, meglátta a kastélyt, és mindannyiszor, amikor meglátta, valami leírhatatlan örömet érzett,…- a hazatalálás örömét.
Kiterjesztette a szárnyait, körözött egy kicsit a kastély felett, majd leszállt a lépcsőfeljáró előtt, fellibegett a lépcsőkön és bement a kastélyba.
Úgy mondta, - sokáig volt ott. Aztán hajnalodott, vissza kellett térnie. Kijött a kastélyból, lelibegett a sok lépcsőn, „szárnyra kapott” megint, - és ugyanazon az úton visszajött, leszállt a házunk előtt.
Egyszer megkérdeztem tőle, - kicsi voltam még:
- Madár voltál?
- Dehogyis voltam madár.
Többet aztán nem igen mertem kérdezni, pedig kíváncsi lettem volna, hogy ha nem madár volt, akkor honnan szedte a szárnyait?…Angyal volt talán?
- Igen, - gondoltam - az lehetett. Csakis az, lehetett.
Később aztán, - ez bebizonyosodott. Az volt. Angyal volt, igen. Mindig az volt, - az én angyali jó Édesanyám.
Évek, évtizedek teltek el, nekem úgy tűnt, viharos gyorsasággal.
Az Édesanyám, úgy 75 év körüli lehetett, én pedig elmúltam negyven. Budapestről, - Búcsúszentlászlóra mentünk, - kivételesen nem a déli parton, pedig ott jobb volt az út, hanem az északi oldalon, mert ott szebb a táj.
Sokszor megálltunk közben pihenni, beszélgetni, kávézni. Füreden ebédeltünk, aztán szép kényelmes tempóban mentünk tovább.
Éppen csendben voltunk, Édesanyám érdeklődve nézte a jobboldali részt, az erdőket, dombokat, házakat. Egyszer csak hirtelen, rátette picike kezét a térdemre:
- Állj meg lányom, - mondta -…én itt lakom.
Egy pillanatra azt hittem, hogy meghibbant. Hiszen én pontosan tudtam, hogy hol lakik. Velem,...- vagy én ővele,…mindegy.
Túlfutottunk, de megálltam. Rásandítottam Anyámra, és hirtelen minden rettenet is átfutott az agyamon, - agyvérzés, embólia, vagy mégiscsak megbuggyant…-
Anyám azonban határozott mozdulattal nyitotta ki a kocsi ajtaját, és igencsak fürgén elindult felfelé, a hegyoldalban lévő kastély felé.
Mit tehettem? Szaporán utána indultam, de mielőtt elérhettem volna, visszafordult és azt mondta:
- Ne gyere utánam lányom,…egyedül akarok lenni.
Tettem még néhány bátortalan, és óvatos kísérletet,…- de mindig észrevette. Csak felemelte a kezét, intett, és értenem kellett belőle.
Megálltam, és néztem, ahogy sietve ment felfelé az úton,…- aztán könnyedén felkaptatott a lépcsőn és eltűnt a házban.
Összeszorult a gyomrom is, meg a szívem is. Olyan volt, mintha hirtelen kirekesztett volna engem az életéből…-
Visszamentem a kocsihoz, - amúgy is nyitva hagytam az ajtaját. Leültem Anyám helyére és vártam.
És, csak vártam,…csak vártam,…- de nem jött.
Már azon tűnődtem, hogy lesz, ami lesz, mégiscsak el kell indulnom utána. Mert mi van akkor, ha tényleg, - ha mégiscsak agyvérzése van, - mondjuk? Talán lehetne segíteni rajta, én meg cserbenhagytam.
És akkor megláttam őt, de messze volt,…- állt a lépcső felett, és a vizet, a tájat kémlelte. Aztán elindult lefelé.
Nagyon lassan jött.
Aggódtam érte, - és lesz, ami lesz, elindultam elébe. Amikor összetalálkoztunk, az arcát kémleltem. Sápadt volt, és remegett a szája széle. Meg akartam fogni a kezét, de elhúzta.
Szótlanul mentünk a kocsiig, ott megállt, bal kezével nekitámaszkodott a kocsi tetejének és csendesen megszólalt:
- Ez, már nem az a ház,…- mondta szomorúan. - nem így emlékszem rá, nem így. Ez, már nem az a ház…-
Ránéztem, és teljesen normálisnak látszott.
Egy ideig csendben voltunk.
- Ez, már nem az a ház,...- mondta aztán újra, - és a szeme tele lett könnyel -…nincs meg az imafülkém. Nincs meg az imafülkém, eltűnt, lebontották, vagy befalazták. Érted te ezt?...-
Hát, - én, nem értettem. Én, nem.
Édesanyám, mindkét karját a kocsi tetejére tette, felemelte a fejét és sokáig, messze nézett. Megöleltem volna, de lerázott. Így aztán csak álltam ott, teljesen tanácstalanul. Egy idő után azonban összeszedte magát.
- Menjünk. - mondta csendesen.
Nem szóltam semmit, beültünk és elindultam. Kezem-lábam remegett, lassan mentem. Úgy, 30-40 km után, szemrehányóan megszólaltam:
- Én, ezt nem értem...-
- Neked, nem is kell.
Újabb 30-40 km után, megint megkockáztattam egy kérdést:
- De, minek jársz te ide?…Legalább azt mondd meg, hogy minek jársz ide?
- Hogy minek járok ide?…Minek járok ide?… Hát imádkozni,… imádkozni járok ide…-
Ennyit tudtam meg.
Többé nem faggattam, és ő sem beszélt róla.
Később aztán panaszkodott, hogy eltűntek az álmai. Hiányzott ez az életéből, és szomorú volt miatta.
Sokáig nem álmodott.
Aztán egy reggel, - jó fél év múlva, - ragyogó arccal mesélte, hogy újra repült.
Újra „otthon” volt,…- és hogy, rendben van minden. Minden a régi. Megvan az imafülkéje.
Hát, ennyi volt az Édesanyám álma, - ami többé, nem hagyta el, elkísérte végig az életében.
            Ránézésből, erősnek, - nagyon erősnek látszott az Édesanyám,…- de én mindig tudtam, hogy gyenge, és törékeny. Nem tudom, hogy honnan tudhattam, hiszen, kicsi koromban, - amíg nem voltam beteg, - akkora pofonokat tudott adni visszakézből, hogy a fülem is csengett utána. De hát, - rászolgáltam. Nem bántam És, - rossz voltam persze, a pofon ellenére, továbbra is. Amikor azonban beteg lettem, - többé nem szólt rám, többé nem büntetett.
            Pici koromtól kezdve, odafigyeltem az Édesanyámra, és mindig vigyáztam rá. Biztosan tudtam, hogy én vagyok a „nagyobb” - és az „erősebb”. A háború alatt aztán, többször is bebizonyosodott, hogy ez, - akkor -  valóban így volt
Valami különös véletlen, vagy csoda folytán, - többször is megmentettem az Édesanyám életét.
Én, ezt nem csodaként éltem meg, - nekem ez természetes volt.
Úgy éreztem, hogy onnan, ahonnan el kellett jönnöm, nem tudom miért, valamiféle hatalmat és erőt is hoztam magammal. Édesanyám, tudhatott ezekről a képességekről, ezekről az adottságokról. Észrevehette. Néhányszor, pedig beszéltünk is róla.
Számtalanszor játszottam ezekkel az útravalóul kapott ajándékokkal. Egész gyerekkoromban játszottam vele, - és nem mindig használtam jó és nemes célra.
Aztán, egyszercsak, - úgy 10-12 éves lehettem akkor, - rá kellett döbbennem, hogy már nincs meg ez a játékom. Kinőttem, vagy elvesztettem, nem tudom.
Fiatal lánykoromban, amikor valamiért, „bizonyságot„ kértem Istentől, újra előjött, aztán eltűnt. Asszonykoromban, egy vészhelyzetben, ugyancsak elő tudtam hívni újra, - majd, soha többé. Sokszor próbáltam még, - de nem sikerült.
Anyám, - bár nagyon keveset beszéltünk róla, - mindig arra kért, ne éljek ezzel a képességgel, - legfőképpen azonban, ne éljek vissza vele.
Szót fogadtam.      
            Születésemtől kezdve, a haláláig, - mindig Édesanyám mellett voltam. Voltak persze, kényszerű távolléteink, mint a kollégiumi évek, vagy a távoli munkahelyeim, de ilyenkor is mindig hozzájuk, - majd csak Őhozzá, mentem haza. Összetartoztunk.
Ismertem az álmait. Ismertem a félelmeit, a kudarcait, az örömeit, és a könnyeit is.
Amikor, nagyon idős volt már, olyan volt, mintha a kislányom lenne, - a legeslegkisebbik. Ugyanúgy dajkáltam, és ugyanúgy gondoztam, fürdettem. Este, ugyanúgy fektettem le, takartam be, - és ugyanúgy jó-éjt puszival búcsúztam, mint a gyerekektől.
Éjszakára pedig nyitva hagytam a szobája ajtaját, hogy meghalljam minden moccanását. S mert szívpanaszai voltak, néha, nagyon nehezen kapott levegőt. Mindig meghallottam, ha levegőért kapkodott, - de meghallottam, még a sóhajtását is. Felkeltem hozzá, bebújtam az ágyába a háta mögé, és „kitámasztottam”, - így, több levegőhöz jutott. Ha tehettem volna, hát én veszek helyette lélegzetet.
Nyáron, ha jó idő volt, - nappal, éjszaka, késő este, vagy hajnalonként, - kiültünk a teraszra, vagy a kertbe, a császárfa alá. Ilyenkor, az ölembe vettem, - nem volt több, legfeljebb 38 kg.
Beszélgettünk, - rendszerint, csak én, -…vagy énekeltem neki,…vagy csak simogattam. -
Ha nagyon rosszul volt, a gyógyszerei ellenére is, akkor, csak csendesen ringattam, és hullottak a könnyeim a fejére.
Egyszer azt mondta, nagyon halkan, és nagyon remegő hangon:
- …ne sírj lányom, egyszer, el kell innen mennem,…- majd hozzátette, -…elfáradtam,…el kell mennem,…csak azért fáj,...mert elszomorítalak téged…-
Amikor elment, ott voltam mellette,…éppen a háta mögött ültem, és tartottam őt.
Egyetlen pillanat volt.
Csak egyetlen pillanat.
Hátracsuklott a feje, - és már nem volt ott.
Nem volt pulzusa.
-…Istenem...Mamám,…Istenem, Istenem, ne menj el,…mert belehalok…- suttogtam, föléje hajolva.
És akkor,…kigördült a szeméből, két kövér könnycsepp.

Búcsú…

„Letéptem ezt a hangaszálat, -
Már tudhatod, - az ősz halott.
E földön többé sosem látlak.
Ó, idő szaga, - hangaszálak….
Én várlak Téged, - tudhatod…”

Guillaume Apollainaire verse 

                                                         *** 

Köszönöm a látogatást!

A részlet, a PONT JÓ c. most megjelent elbeszéléskötetből származik.
Beszélgetni, itt, - sajnos nem lehet, - de szívesen válaszolok minden emailre.

Elérhetőségem: drbuttyan@vipmail.hu

(A ZÁRDA...c. könyv megrendelhető:) http://a-zarda.freeweb.hu/

A PONT JÓ!....c. könyv Emailcímemen: drbuttyan@vipmail.hu már szintén megrendelhető.)

B. Molnár Márta

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat