CSI, A NAGYMAMÁM…

Ha megnövök, - olyan szerettem volna lenni, amilyen a Chéchy nagymamám volt. Chéchy bárónő.
Megfogadtam, hogy olyan is leszek. Bár ez, - mostmár be kell látnom, - hiába igyekeztem, sohasem sikerült.
            Mi, Csimamának hívtuk, de nem az igazi nagymamánk volt, hanem, húga. Azonban, az igazi sem lehetett volna jobb, mint amilyen ő volt.
Mindkét oldalról minden nagyszülőnk meghalt, - én nem ismertem őket, csak az egyik Nagyapámat egy rövid ideig, és Csimamát. Belőle azonban, kettőt is.  A ”régit”, - meg az „újat”.-
Egyik, - a régi - elegáns, finom, törékeny öreg hölgy volt, szürke ruhában, fátyolos kalappal, csipkegallérral, csipkekesztyűben, ezüstfejű bottal.
Ónémet bútorok, antik csipkék és komor festmények között élt, egy hatalmas házban.
Ilyen szerettem volna lenni, - legfőképpen az ezüstfejű bot miatt - ha majd nagy leszek, és nagymama leszek…-
           Gyakran voltunk hivatalosak hozzá, Apámék, meg a testvérei és a családjuk: „ozsonnára”. Ott kellett lenni. Nem volt mese, - ott kellett lenni.
Merevek és szertartásosak voltak ezek a látogatások, ráadásul hosszúak. Anyámtól legalább tízféle előzetes figyelmeztetést hallgattunk végig ilyenkor, azon kívül, hogy ne beszélj hangosan, ne ugrálj,…töröld le a cipődet,…töröld meg az orrodat,…a zsebkendőd meg van?…Szépen csókolj kezet nagymamának, ne cuppanósan,…- és aztán: hogy ezt nem szabad,…azt nem szabad, azt meg aztán, pláne nem…-
Kisuvickolva mentünk, szépen felöltözve, - ünneplő ruhában. Arra is vigyázni kellett. 
Az én zsebeim, a látogató ruhámon össze voltak varrva. Mivelhogy a ház meg az asztal tele volt csuda dolgokkal, én pedig a zsebeimet jól megtömve mentettem haza mindig, mindenféle érdekességet és mindenféle finomságot.
Miután a zsebeimet összevarrta anyám, a Papám zsebeit töltöttem meg, és az, sokkal nagyobb volt. Sőt, - a papának több zsebe is volt.
Apám, sohasem szólt, ha odasompolyogtam hozzá valamivel, - hazavitte. Otthon szépen kipakolt a polcomra. Aztán szétválogatta a dolgokat, - a kuglófot, meg a zserbót, fügét, szentjánoskenyeret, stb. otthagyta nekem. A többit azonban összeszedte, és vagy aznap, vagy másnap visszavitte, és sűrű bocsánatkérések közepette, átadta a Nagymamának.
Sokat kellett válogatni. Volt ott minden, - kakaós kuglóf, összenyomott zserbó szeletek, aszalt füge, szentjánoskenyér, igazgyöngy nyaklánc, aranyzsebóra, - és parfümszóró, szép, selyemmel bevont rojtos labdaccsal,…stb. stb.
Egyszer apám, szerényen megjegyezte, - hogy: „ha kérném, akkor is odaadná a Csimama”…-
- Az, nem olyan…- mondtam én.
Nekem ugyanis, ez éppen olyan volt, hogy süteményt szedek az asztalról, meg aranyórát a komódról és hazaviszem, mintha a fáról szedtem volna cseresznyét, amit, szintén hazavittem. Néha, nemcsak a miénkről, - a más fájáról is.
Én akartam szedni, saját kezemmel, nem kapni akartam. Az volt a lényeg. Amikor ezt Anyámnak elmondtam, röviden válaszolt:
- Lányom, a cseresznyefa a miénk, az asztal meg a komód nem. Így az sem a miénk, ami azokon van…-
Jó lenne hinni, hogy a helyzet ettől megváltozott, - de nem. Én továbbra is megtömtem Papa zsebét. Több is volt.

A látogatások hosszúak voltak, de nem csak nekem. Anyám mesélte sokszor, hogy neki is hosszúnak tűnt, mert mindig frászban volt, a gyerekei,…- és a megfelelési kényszer miatt. Csimama, nagyon szigorú volt. Akkor még.
Kevés emlékem maradt ezekről az „ozsonnákról”. Talán, 2-3 éves lehettem akkor. Halványan rémlik a hatalmas asztal, sok ezüsttel, gyönyörű porcelánokkal, földig érő csipkés terítőkkel. Ez, -…ez a földig érő csipkés abrosz, - ez nagyon izgalmas dolog volt, mert el lehetett tűnni alatta…-
Csak felkaptam a kuglófomat a tányérról, lecsúsztam a székről, és be az asztal alá. Ott aztán, megnéztem a lábakat, - néha, mintha össze lettek volna keverve - meg a cipőket. Emlékszem egyre, egy térdig érő fekete cipő volt, a bokáig érő ruha alatt, amit felhajtottam, - és az elejétől a térdéig, fehér porcelán ringli volt rajta. Arra volt tekerve a cipőfűző, de az is porcelán golyókban végződött. Tetszett ez nekem nagyon. Meg akartam szerezni.
Élvezettel fűzögettem ki. Teljesen. Lehúzni azonban nem tudtam, pedig többször is megpróbáltam.
A cipő tulajdonosa, - valakinek az öreganyja - időnként rúgott egyet, vagy be-be legyintett az asztal alá, de sosem talált el.
A terítő alá behajolni, vagy bemászni, nem lehetett, ahhoz, csak nekem, és szegény Anyámnak volt bátorsága. Ő, ugyanúgy csinálta, ahogy én, hirtelen lecsúszott a székről, és be az asztal alá. Aztán végig a lábak előtt, majd a porcelános cipőnél kihalászott, a hóna alá vágott engem, és rückvercben visszatért az asztalhoz.

Ott alig történt valami, hacsak az nem, hogy Csi szigorúan az asztalra koppintott a botjával. Meglehet, - ez nekünk szólt.
Mindenki tisztelte Őt, - mindenki tartott tőle, a család egy része pedig, ácsingózott a nem kevés vagyona után. Hogy szerették- e? Azt nem is tudom.
Apám szerette, az biztos. Anyám meg, tartott tőle rettenetesen. Mindig félt, hogy valami hibát követ el, amiért az orrára koppint.
Ilyen akartam hát lenni, mint Csimama, akit mindenki tisztelt, akitől mindenki tartott, aki körül a család forgott, akinek szép botja volt, és szép, fátylas kalapja.
Én is tiszteltem őt, - megfelelő távolságból. Akit azonban szerettem is, az a másik Csimama volt, a „szegény Csi”…- az, akit elütött a sorsa.
Közvetlenül a háború előtt, férje, aki mulatós ember volt, elkártyázta, elitta, elszórakozta minden vagyonukat, - súlyos adósságokat csinált, - majd, nem kért segítséget senkitől, egyszerűen fejbe lőtte magát.
Ott maradt hát Csimama.
Nem volt gyerekük, így aztán férje halála után, senkije és semmije nem maradt. Még a ruhái, és a szép ezüstfejű botja sem.
Apám és testvérei, anyjuknak vallották Csi-t, - mégis, egyiküktől sem fogadott el semmiféle támogatást, de még az együttérzésüket is mereven visszautasította. Viselte a sorsát. Méltósággal.
Elveszett az egész addigi élete, egyedül maradt, és hiába hívták, senkihez sem költözött oda. Pedig, minden család jómódú volt, és mindenki szívesen látta volna.
Csi felállt, és újra kezdte az életét, - pedig, már öregasszony volt.
            Egy idős zsidó ember hitelt adott neki, és nem kért érte
jótállást vagy kezest. Elég volt a szava. Mert a szavának értéke, súlya, hitele volt. Csi szava volt a hitelfedezet, - és a becsülete, meg a tisztessége.
A hitelből aztán megvett egy kis házat, - közvetlenül a falunk mellett, az erdő alatt - a Giligóban.
Talán nem is ház volt az, hanem ”kulipintyó”. Egyetlen, kőből épült, picinyke helyiségből állt, ami fölé hatalmas tölgyfa tornyosodott, védőn beborítva azt. A kulipintyó előtt, egy tágas, zöldre festett fatornác volt, a körül pedig,…a végtelen. A végtelen, ameddig a szem ellát. A végtelen, amit Csi-mama annyira szeretett. Itt élt aztán, majdnem a haláláig.
Sírni, sose láttuk, - nevetni, mosolyogni sokszor. Összeszedte magát. A nyomorúságos körülmények között is fel tudott állni, és emberi méltóságát, függetlenségét megőrizve, tovább tudott lépni, és élni.
Soha nem panaszkodott.
Kicsi voltam még, - talán 5 éves lehettem, vagy még annyi se - közel lakott, hát gyakran látogattam. Egyszer, ebédidő körül értem oda hozzá, és éppen palacsintát ebédelt.
1db palacsintája volt. Egy. Rámeredtem, mert nagyon szerettem a palacsintát. Ő pedig azonnal elém tette a tányért.
Még, megkérdeztem tőle, hogy: 
- Mi van benne?…Mi van benne, belül?
- Belül?…- hökkent meg Csi -…Belül is palacsinta van benne…-
- Akkor jó,…pont így szeretem…- mondtam, - és elfogadtam Csi, egyetlen palacsintáját. Máig, szégyellem magamat miatta.
Csi ugyanis, hozott egy marék csipkebogyót, és a magokat meg a szőrt kikaparva belőle, azt kezdte rágcsálni. Azt hiszem, az volt az ebédje.
Otthon aztán, azonnal elmeséltem Édesanyámnak, hogy kaptam Csi-től palacsintát, amiben belül is palacsinta volt. Anyám pedig azonnal tudta, hogy miről van szó. Összepakolt egy nagy kosarat mindenféle ehető dologgal, és felvitte Csi - hez.
Máig csodálom őt, - a Csi-mamámat - aki akkor is tudott adni, amikor nem volt már semmije.
Nem szégyellte a munkát, de a kezét, talán szégyellhette. Dolgossá, törődötté, reszelőssé vált a keze, - a korábban gyönyörű keze, - és a kézcsókot elhárította.
- Piszkos vagyok picinyem…- mondta nekem.
Nem volt baj, én olyankor elkaptam a nyakát, és tizet is adtam neki máshova, ahová éppen esett. A kézcsókot ugyan elhárította, de ha megöleltem, sosem tolt el magától.
Édesapámnak azonban megengedte, hogy megcsókolja a kezét is. Mind a kettőt. Sokszor láttam.
Kint ültek a „Kulipintyónál”, a tölgyfa alatt. Csi, a rozzant bambusz székben ült, ami össze-vissza volt drótozva, apám pedig előtte egy icipici sámlin.
Papának a könyöke földig ért, térde meg az orráig, de ez nem zavarta. Csi mindkét kezét a kezében tartva, puszilgatta azokat.
Beszélgettek, meséltek, - egymástól kapkodva el a szót, - és nagyokat nevettek. Emlékeket idéztek.
Egyszer aztán elcsendesedtek.
- A kígyóra, a kígyóra picinyem, emlékszel?…Nem volt otthon anyád, meg apád se, emlékszel? Mihozzánk futottál a konyhába, a szakácsné meg kirohant, mikor meglátott a kígyóval,…emlékszel?…-
Apám elkomorult.
- Emlékszem, - mondta csendesen - Csi, ha te, akkor nem vagy ott, én már rég alulról szagolnám az ibolyát. Persze, hogy emlékszem…-
Többet aztán nem mondtak, - csak emlékeztek.
Otthon megkérdeztem Anyámat, hogy mi volt azzal a kígyóval? És a Csi, mért nem engedte meg, hogy a Papa alulról is megszagolja az ibolyát?…-
Anyám, - csak némi töprengés után válaszolt.
- Az a helyzet, hogy apád, majdnem olyan rossz gyerek volt, mint te. A pajtásaival, siklókat dugtak az ingük alá, mert a nyári forróságban hűsítette őket. Apád egy hatalmasat talált, ami nem biztos, hogy sikló volt. Azonnal a dereka köré tekeredett, és teljes erejéből szorította, nem lehetett levenni róla. A többi gyerek ijedtében elszaladt, apád pedig bevánszorgott Csi-ék konyhájába, már majdnem megfulladt, - a szakácsné pedig kirohant és elfutott. Akkor jött Csi, meglátta apádat, felkapta az öregkést, elkapta a kígyó fejét és levágta. Utána még elvágott két tekercset rajta, aztán elájult…-
Egy kis szünet után Anyám még hozzátette:
- Azt tudnod kell, hogy Csi még egy földigilisztától is elfutott mindig, már gyerekkorában is…-
Elgondolkodtam Csi mamán, meg a kígyón. Az ibolyáról aztán, el is feledkeztem.
Nekem Csi egy hős volt, az biztos. Egy hős, aki levágta a kígyó fejét.
Aztán eltöprengtem, hogy ha így félt a földigilisztától, akkor miért költözött most a falu fölött a Giligóba? Éppen oda? Hiszen az arról híres, hogy egy kígyófészek. Ott csak úgy hemzsegnek a kígyók a sziklák körül. 
Felnőtt fejjel persze tudom, hogy erdei siklók lehettek, - ámbár, ettől sem kedveltem meg jobban őket.
Kisgyerekkoromban nem féltem és nem iszonyodtam tőlük, - mert azt hittem, hogy én nagy vagyok és erős, csak picinek látszom. És van valamiféle hatalmam is, amivel mindig mindent meg tudok oldani, még a kígyót is eltüntethetem, ha akarom.
Azért, - nem próbáltam meg. Elég volt, hogy elküldtem. Toppantottam egyet-kettőt, és kígyó mindig, azonnal elment. Volt, nincs. Ez, elég is volt.
De, hogy a nagymama hogyan mert a kígyók közelében élni a Giligóban, arra én nem találtam magyarázatot. Akkor sem, meg később sem.
Amikor Apámék beszélgettek, nem mindig hallottam, pláne nem mindig értettem, hogy mit beszéltek, de ez nem is volt fontos. Játszottam, és jól éreztem magamat a közelükben.
Amit azonban hallottam, mégiscsak hallottam. Abból, sokkal később összeállt a teljes kép, és a teljes valóság a családomról.
Csi, Apámat mindig „picinyemnek” hívta, „kicsikémnek”, meg „kisfiamnak”, - én pedig ezen eltűnődtem és elcsodálkoztam. Mivelhogy Apám akkora, de akkora nagy melák volt, Csi pedig pici, nagyon pici. Legfeljebb apám melléig ért, vagy még addig se. Anyám aztán elmondta, hogy Csi nevelte apámat és a testvéreit, lány korában. Mert a nagymama nem volt otthon, Csi apja meg özvegyember volt, - így nem volt a gyerekeknek se anyjuk, se nagymamájuk. Csi volt az asszony a két háznál. Igaz, jómódúak lévén, segítsége mindkét háznál bőven volt.
Hogy az igazi nagymama mért nem volt otthon, arról, akkor nem esett szó. Kicsinyenként raktam össze később, - Csi meg az Apám beszélgetéseiből, - de csak felnőttként értettem meg.
Ők ketten mindig vidámak voltak, összehajoltak, sustorogtak, és jókat nevettek: - Emlékszel Csi? - kérdezte Apám -…az akkor volt, amikor Mutti megszökött az órással,…-
- Nem, nem, rosszul emlékszel, az nem akkor volt, hanem akkor, amikor a fiskálissal szökött meg,…-
Megint összehajoltak, suttogva beszéltek, aztán megint hatalmasakat nevettek. Kérdeztem én anyámat erről a szökdösésről, de nem beszélt.
Már felnőtt voltam, amikor megtudtam, hogy ez volt a család szégyene, amit titkoltak, takargattak, szégyelltek. Ha pedig lehetett, még le is tagadtak.
Nagymamám, „világszép” asszony volt.
Ha csak „kikapós” lett volna, azt még simán elnézték volna neki. De a nagymamám, hiszékeny is volt, és könnyelmű. Ő állandóan új életet kezdett, és az nagyon sokba került.
Állandóan elhitte, hogy most aztán, most az egyszer, - majd megint, és újra meg újra, - a várva-várt, életre szóló, nagy szerelem robbant az életébe. Ezért aztán elment a postással, az órással, a fiskálissal, az alföldi csikóssal, az osztrák üzletemberrel, - tőle egyébként Bécsből, gyalog jött haza, - és, csak az Isten tudja, hogy még ki mindenkivel ment el, és kezdett a nagymamám új életet. A család se tudott mindenkiről. Sőt, akikről tudtak, azokból is letagadtak egyet-kettőt, ha lehetett.
Nagyanyám nagyon gazdag asszony volt, folyton új életet kezdeni azonban, költséges dolog. Minden új társ, mindig kifosztotta. Tönkrement. Teljesen elszórta az anyai örökségéből származó igen nagy vagyonát. Apja pedig nem adott többé értéket a kezébe.
Amikor meghalt, lánya helyett, veje lett az örököse, - az én nagyapám, - aki jól kezelte és adta tovább dédapám vagyonának ráeső részét.
Bűnbánó hazatérései után azonban, szó nélkül, mindig visszafogadták a nagymamát. Az egész család visszafogadta, mert szerették.
Így is szerették, - és így is hozzájuk tartozott. Így is, - hogy „rossz” volt.
Rossz asszony volt, igen, - mindenki tudta, - rossz anya, és rossz feleség. Dédapámnak azonban így is, - „édeslányom”volt, meg „édesgyerekem”.
Visszafogadta a Nagyapám is, újra-és-újra megbocsátva, elfelejtve neki mindent. Mert ő is szerette. Haláláig szerette.
Azokban az évekig tartó szünetekben, amikor nagyanyám éppen új életet kezdett, nagyapámnak, az apósa, az én dédapám, és családja, - legfőképpen Csi-mama - segítettek a három gyerek nevelésében.
Csi mamát azonban, akkor még nem így hívták, - hanem rendes neve volt, mint másnak. Jolanda volt.
Jolanda helyt állt akkor is, fiatal lányként, anyjuk helyett nevelte és szerette a testvére gyerekeit. 
Helytállt akkor is, amikor egy snájdig, magas rangú katonatiszt felesége volt, és nagy házat vittek.
És helytállt akkor is, amikor már nem Jolanda volt, hanem csak egy egyszerű, vagyontalan öregasszony, -…Csi mama.
Ő is kezdett egyszer új életet. Nem a házasságával, mert akkor csak a régi, gondtalan, gazdag életét folytatta. Akkor kezdett új életet, amikor fedelet teremtett a feje fölé, és kenyeret keresett magának.
Megtanult dolgozni.
Mindennap járt az erdőre, szinte az tartotta el, - növényeket, gyümölcsöket, gombát gyűjtött. Amit lehetett frissen adott el, ami megmaradt, azt megszárította, és szárítva adta el. Az emberek szívesen megvették ezeket a dolgokat,…és Csi mama megélt belőle.
A hitelét is fizette rendesen, - mindig, amennyit csak bírt, - mert a „saját házában” szeretett volna élni mielőbb.
A tél nehezebb volt. Ilyenkor az erdő a tüzelőn kívül nem igen adott mást, de tudott varrni, és finoman kézimunkázni, akkor abból élt.
Abban az időben, még megstoppolták a leheletfinom batiszt hálóinget, de a hernyóselyem harisnyát is. Volt munkája bőven.
Amikor pedig, éppen ez se volt, meg az se volt, - Csi mama „pörgetét” csinált. Ma, ezt úgy hívják: forgó.
Senki nem tudott olyan szép pörgetét csinálni, mint Ő. Se azelőtt, se az óta nem láttam olyat, olyan szépet, mint az övé volt.
A szára hántolt fűzfából készült,…és a forgója? Istenem, a forgója…- az, szinte élt.
A papírt vízfestékkel festette meg, és madarakat, szitakötőket, virágokat festett rá.
Gyönyörű volt, pl. égkék háttérrel a pillangós pörgete. Amikor fújta a szél, olyan volt, mintha röpködtek volna a különböző színű, apróbb, nagyobb lepkék
Szoktam segíteni neki mindenfélét, -…ha megengedte. Még vízfestékezni is.
Nem messze lakott tőlünk, és ha Édesanyám olyat főzött, amit Csi szeretett, vagy ami elállt, akkor mindig küldött velem neki. Ilyenkor ott ragadtam.
Sok mindenfelé elvitt engem. Az erdőre, mezőre is, - és megmutatta a növényeket, fákat, bokrokat, - elmondta róluk azt, amit ő tudott.
Sokszor kimentem vele a vasútállomásra is, pörgetét árulni. Amennyit meg tudott belőle csinálni, annyit, könnyedén el is tudott adni.
Sokat dolgozott, - talán, mindig dolgozott -…de független volt, és a saját életét élte.
Csi - t azonban, egyszer szörnyű baleset érte, eltörött a lába. Anyám talált rá, amikor ennivalót vitt neki. Azonnal hazarohant Apámért, aki ölben hozta le a hegyről mihozzánk. Orvos, akkor nem volt a faluban.
Egy ismerős hintóján vitték tovább a 27 km-re lévő kórházba. Apám mindvégig az ölében tartotta, és ölben vitte be a kórházba.
Súlyos törése volt, és sokáig nem engedték haza.
Minden rokona és ismerőse meglátogatta ott, ő pedig megtanulta elfogadni a tisztelet és a szeretet különböző megnyilvánulásait. Tudta, hogy ez neki szól, - Jolandának, az embernek. Nem a társadalmi állásának, nem a gazdagságának. Mert, hol volt az már?
Neki szól, -…az embernek. Már, nem utasította vissza.
Amikor hosszú idő után, hazajöhetett a kórházból, elfogadta a szüleim meghívását és hozzánk költözött. Mindenki örült ennek. Apám is, anyám is arra készültek, hogy hadakozni kell majd vele, - de nem, az első szóra elfogadta a meghívást.
Mint ahogy elfogadott minden mást is, - a szerető gondoskodást, a szép ruhát, és édesanyám apjának rég elárvult sétabotját. Azzal tanult meg járni újra. Amikor még a Giligóban lakott, ugyanezt a botot nem fogadta el, - pedig anyám akkor is felajánlotta.
A Giligóban az a botja volt, amit apám neki sajátkezüleg faragott, csiszolt, smirglizett, és százszor is megpróbáltatta mamámmal, hogy a kezéhez igazíthassa. Csi, szerette ezt a könnyű, vékonyka botot, és büszke volt rá. Fűnek-fának elmondta, hogy:
- Ezt a botot a fiamtól kaptam,…ezt a botot a fiam faragta énnekem…- 
Egyszer, azt mondta apámnak:
- A botomat, temesd majd el velem édes fiam, mert kimászom én abból a gödörből is, és akkor szükségem lesz rá…-
            Az, hogy hozzánk költözött, nagy öröm volt nekünk, és neki is. Élt még pár évet köztünk, - de nem eleget - csendben, békességben, nyugalomban, szeretetben.
Egy reggel aztán, nem ébredt fel. Be akartam menni a szobájába, - de a szüleim nem engedtek.
- Elment, …- mondta Anyám csendesen -…elment kislányom. Nagyanyád elment…-
Még a lélegzetem is elállt.
- Engedtétek elmenni? Ti elengedtétek, az én saját nagyanyámat?…-
Apámból akkor hirtelen, kitört a sírás. Ráfeküdt a két karjára az ebédlőasztalon és láttam, hogy rázkódik a válla.
- Menj ki kislányom, …- szólt anyám csendesen.
Ritkán fordult elő, de azonnal szót fogadtam. Bóklásztam egy kicsit a ház mögött, a zúgónál.
Valahogy, olyan nagy volt a csend. Valahogy, olyan más volt minden.
Valahogy, -… megváltozott a világ.
Amikor anyám kijött, egy kisbőröndöt hozott a kezében.
- Elviszlek kislányom a nénédhez. Ott maradsz pár napig, majd jövök érted, amint lehet.
- Ne vigyél el engem, - kértem ijedten -…ne vigyél el vendégségbe, jó nekem itthon. Nem akarok vendégséget…-
- El kell menned kislányom. Nagymama nem a Giligóba ment, hanem a mennyországba, és el kell köszönnünk tőle…-
- Nem akarok elköszönni, mért ment el ? Elengedtétek? Nem volt neki  jó, itt minálunk?…-
- El kellett engedni, lejárt az ideje. Azért ment el, mert lejárt az ideje…-
Nem értettem én ezt akkor,…- és még sokáig, később sem.
Nagymamával, - ahogy apám ígérte, - eltemették a faragott botját is. A temetésen mindenki ott volt. Az egész falu, az összes rokonság, és aki élt még az ismerősei közül.
Én is ott voltam, - igaz, nem tudtam mi zajlik. Nem mondták meg nekem, hogy abban a cifra dobozban a nagymama van, mert biztosak voltak benne, hogy cirkusz nélkül nem engedném letenni Őt, a mély gödörbe, a hideg földbe.
Sokkal később tudtam csak meg. Mint ahogy azt is, hogy ez a világ rendje, - élünk és meghalunk
S hogy ezt el kell fogadni.
S, hogy a világon csak ez az egyetlen valódi igazság létezik, -…nincsen több, és nincsen más. Egyformán, mindenkinek el kell mennie egyszer.
Mégis, amikor még nagyon friss volt a seb, gondolkoztam rajta, hogy ki kellene ásni a nagymamát. Hátha nem is egészen halt meg. És Isten is,…- elvette, igen, de hátha már vissza is akarja adni. Hátha már nem kell neki.
Minek kellene neki egy ilyen öreg nagymama? Isten teremteni is tud, azt mondta a Mater Borbély, és ő tudja. Minek kellene Istennek, pont Csi, a fájós lábával? Ő annyi nagymamát csinálhat magának, amennyit csak akar, és olyant, amilyent csak akar. Még fiatalt is. Igen. Miért éppen Csi kellene neki, a fájós lábával?  Különben is, miért kellene pont az, aki az enyém? Ez, nem lenne igazságos,…meg nem is lenne tőle szép…-
Szerettem Csi - mamát.
Aztán, -…már dúlt a háború. Bombáztak, sziréna szólt, sztálin gyertyák lógtak a levegőben felettünk az égen, - és menekültünk. Egyik pincéből a másikba, egyik házból a másikba, - de sehol sem volt jó. Sehol sem volt biztonságos.
Nem csak mi, más is menekült.
És akkor a Giligóban a kis ház, a kulipintyó, - amelyet Édesapám, a környező földekkel együtt megörökölt, s amit Csi a tudtunk nélkül a ház mellé vásárolt, a miénk lett, - hirtelen, megtelt élettel.
Nem használtuk a Giligót, de néha eljártunk oda, megnézni.
A háború alatt a kis ház, sok ember menedékévé vált. Nem tudtuk kik voltak ott, kik laktak benne, de amikor Apám a tölgyfa alatt meghallotta az elfojtott gyereksírást, ami odabentről hallatszott, rádöbbent a valóságra.
Hazament, és megbeszélte Anyámmal, - majd visszatért a házhoz este, egy nagy kosár ennivalóval. Aztán, sokszor megtette még ezt az utat a háború alatt.
Amikor már őt is elvitték a nyilasok, akkor csak Anyám járt fel a kosárkával. Még később, - már teljesen elembertelenedtek az emberek, mindenki, mindenkit figyelt, - már csak én jártam fel oda.
Az üres kosarat mindig kitették a ház mellé, csak felvettem visszafelé. Egyszer azonban, amikor felvettem a kosarat, volt benne valami. Egy picire hajtogatott zsebkendő. Amikor kibontottam, két gyűrű hullott ki belőle, egy nagy, meg egy kicsi. Tetszettek nekem.
Visszaraktam a zsebkendőbe, hazavittem, és lelkesen újságoltam anyámnak, hogy mit találtam a kosárban. Anyám megnézte a gyűrűket és elsírta magát. 
Nem értettem én ezt, - és akkor kezében tartva a picike vékony karikagyűrűt, mintha hangosan gondolkodna, vagy mintha nagy lennék, azt mondta:
- Ez egy asszony gyűrűje. Egy asszony, nem válik meg a karikagyűrűjétől soha, legfeljebb, ha az élete múlik rajta, vagy mások élete. Az Isten vezérelje őket,… az Isten vezérelje őket, …-
Aztán leült, és rövid levelet írt, pár sor volt csupán, majd kopertába tette az ékszereket a levéllel, megint ennivalót csomagolt, - és visszaküldött a Giligóba.
A csomagot letettem az ajtó elé.
Pár nappal később, amikor mentem, üres volt a kosár. Felvettem hát, a teli kosarat pedig megint az ajtó elé tettem.
Sokszor mentem még. Egyszer azonban, érintetlenül találtam az előző kosarat az ajtó előtt. Megijedtem, hogy valami baj van, benyitottam a házba. Üres volt, - de rend volt és tisztaság. Talán, nem volt baj. Talán nem. Talán nem…-
Ott hagytam a kosarat az asztalon.
Hátha visszajönnek még.
Aztán felperegtek az események. Bombáztak, bujkáltunk, menekültünk, és egyszer csak, -… nem mehettem többé.
Később pedig, - …már nem volt mit vinni. 

            Ez volt hát a kulipintyó története, ahol mintha egy időre ottmaradt volna még Csi lelke, hogy menedéket adjon azoknak, akiknek szükségük volt rá. Ott, abban a házban, ahol valaha rég, - amikor elütötte a sorsa - ő is menedéket talált.

CSI,…-

Így, ennyi év után is, szeretettel és csodálattal gondolok vissza rá.
Fel tudott állni, és öregasszony korában is fel tudta építeni az életét.

Igaz, újra kezdeni csak azzal az emberi tartással lehet, amit Csi, még a nyomorában sem vesztett el.
És azzal a tőkével, azzal az értékkel, amelyet önmagában hordozott, -…a szavának hitelével, a mondott szó értékével.

Ez volt a fedezete.

Sőt, - ez volt a hitelének fedezete is.

                                                      ***

 

Köszönöm a látogatást!

A részlet, a PONT JÓ c. most megjelent elbeszéléskötetből származik.
Beszélgetni, itt, - sajnos nem lehet, - de szívesen válaszolok minden emailre.
Elérhetőségem: drbuttyan@vipmail.hu

A PONT JÓ!....c. könyv emailcímemen: drbuttyan@vipmail.hu  már megrendelhető.)
A ZÁRDA...c. könyv megrendelhető: http://a-zarda.freeweb.hu/

B.Molnár Márta

 

 

 

 

 

Oldal: CSI, a nagymamám...
CSAK MESÉLEK... - © 2008 - 2024 - csak-meselek.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat