szerkesztheted

 

MISKA…

 

Talán, négy éves lehettem akkor, amikor, - ebben a földi életünkben, - először találkoztunk Miskával. Ő pedig, kettővel idősebb volt nálam.

Amikor először találkoztunk, az udvaron játszottam. Miska pedig a bástyánkon ült, lóbázta a lábát és engem nézett.

Amikor ránéztem, és ő visszanézett rám, mintha a föld rendült volna meg alattam. Én ismertem Miskát, - úgy tűnt, - és nagyon régen ismertem, pedig azelőtt sohasem láttam még. Úgy éreztem, Miska az enyém. Miska hozzám tartozik, én meg Őhozzá. Pedig, akkor láttam először.

Aztán kijött az Édesanyám, és Miska odafordult hozzá:

- Néni, hogy híjják?

- Engem? - kérdezte Anyám meglepetten.

- Nem, azt a lányt ott. - mutatott rám.

- Márta.

- Néni, elvinném én azt a lányt, a Mártát, mihozzánk. Köllene az minekünk.

- Hát kisfiam, én egy ekkora lányt nem adhatok neked csak úgy oda. Nekünk is kell.

- Odaadom érte a karikámat,…-

- A karikáért se adhatom oda…-

- Akkor hozok egy tikot…-

- Ne hozzál, - nekünk is van…-

- Akkor, hozok egy kendermagos csibét…-

- Egy csibéért se adhatom oda, de ha kettőt hozol egyformát, kendermagosat, nem bánom, akkor megkapod…-

Anyám pontosan tudta, hogy nem volt se tyúkjuk, se csibéjük.

Legnagyobb meglepetésére azonban, Miska 10 perc múlva ott volt, két csibével. Két egyforma, kendermagos csibével. Nem volt előtte akadály. A csirkéket, - a szomszédból lopta.

Anyám akkor behívta, leültette és „komolyan” elbeszélgetett vele.

- Először is kisfiam, a csirkéket visszaviszed oda, ahonnan elhoztad…-

Miska bólintott.
- Aztán bármikor jöhetsz játszani, amikor csak akarsz, de ne vidd el a kislányt, mert még pici és vigyázni kell rá…-
- Vigyázok…- bólintott Miska újra.

- Én azt mondtam, hogy ne vidd el…-

- Jóvan…-

Aztán, megígérte Anyám, hogy ha megnövünk és ő dolgos, jó ember lesz, ingyen is nekiad. Miska elhitte. Meg, én is.

Akkor találkoztunk először, - de attól kezdve elválaszthatatlanok voltunk, és az első egymásra pillantástól, szüntelenül imádtuk egymást. Amikor hirtelen és váratlanul beteg lettem, akkor is.
Miután hazakerültem a kórházból, kis barátom, Miska, mindennap eljött hozzám. Megengedte az Édesanyám. Amióta beteg voltam, mindent megengedett.

Miska nem a széken ült az ágyam mellett, hanem a szőnyegen térdelt mellettem. Mindkét szutykos kis kezével, a beteg kezemet fogta és ráhajtotta a fejét. Én meg az ép kezemet, az Ő fején tartottam.

Nem igen beszélgettünk. Nem voltam jól, gyakran elaludtam, és a beszéd is nehezemre esett. Ha felrebbentem, Miskát kerestem, és Miska ott volt. Miska ott volt. Miska, mindig ott volt. Két kezével fogta a kezemet, - és ráhajtotta a fejét.

Időnként erős fájdalmaim voltak, de a Bayer-aspirinen kívül, nem volt más gyógyszer. Ez volt a szerény fájdalomcsillapító is. Háború volt.

Néha szerettem volna elszállni ebből a fájdalmas, gyötrelmes világból, de nem tudtam, hogy hogyan kell, hogyan is lehetne.
És, ott volt Miska. Két kezével fogta a kezemet, - és ráhajtotta a fejét.

Mindennap jött, és a szeretetén kívül is, mindennap hozott nekem valamit. Meglepetés volt mindennap. Vártam is, nagyon.

Egyszer, a szomszédból lopott szép virágokat hozott, máskor színes üvegcserepeket, amit az ágyamon raktunk ki. Igaz, ebbe még aznap jól beleseggeltem, - de addig azért, jó játék volt.

Egy másik napon, szép, színes madártollakat kaptam, amit egymás hajába tűzködtünk, aztán jókat nevettünk.

Mindennap hozott nádmézet is, amit a szomszédjuk istállójának nádtetejéből lopkodott. Ezt, - bár, borzasztó rendetlenséget és szemetet csináltunk vele, - nagyon szerettem. Annyira, hogy félő volt, egyszer csak leesszük az istálló tetejét.

- Aztán, maradt-e még nád, azon a tetőn? - kérdezte Anyám Miskát.

- Maradt hát,…hónap is hozok.
Hozott még Miska, mindenféle mást is, - nagyon találékony volt.

Hozott zöldgyümölcsöt, amit az ágyamba dugdostam el, és amikor lehetett, - nagy titokban együtt eszegettük.

De hozott döglött madarat is, -…szép kis sírt, és jó temetést csináltunk neki. Hadd örüljön. Hadd. Őszintén megsirattuk.

Aztán, - mert annyira jó játék volt a temetés, - másnap a gyönyörű, meisseni porcelánbabámat is eltemettük a madár mellé.

Utána fél éjszaka sirattam, mert annyira hiányzott, hogy nem volt a helyén. Aztán azért is, mert azt gondoltam, most, hogy eltemettük, biztos, hogy véglegesen és egészen meghalt. Belehalt a temetésébe.

Reggel bánatosan meséltem Miskának, hogy mennyire hiányzik a halott babám, ő meg azt mondta:

- Jöszte, tán nem hótt meg,…ássuk ki…-

Ám, hiába ástunk, - a baba nem került elő. Akkor kezdtem sírni igazán.

A baba nagyon drága volt, mégis megvették nekem a szüleim, mert annyira szerettem volna.
Anyámnak nem mertem megmondani hogy mit csináltunk, ő azonban észrevette, hogy eltűnt. Akkor, számítottam rá, hogy most az egyszer, biztos agyonüt. De nem bántott.  Szomorúan nézett, - de nem szólt egy szót sem. Igaz, később sem. Egész álló nap.

Sajnáltam, hogy elszomorítottam őt, hiszen, anélkül is szomorú volt mindig. Vörös és dagadt volt a szeme a sok sírástól.

Apámat elvitték a nyilasok, semmit sem tudtunk róla. Ketten voltunk Anyámmal. Meg, - a Miska.

Amikor az orvos megengedte, hogy felkeljek, - ő kísérgetett.
Szerettem vele sétálni. Kikerült minden gödröt és minden buckát. A köveket meg elrugdosta, hogy sima legyen az út a lábam előtt. Mert csak egyetlen zökkenő, egyetlen rossz lépés, és feljajdultam a fájdalomtól. Miska tartott, fogott, óvott és odafigyelt minden lépésemre. Vigyázott rám.

Egyszer séta közben, amikor megálltunk pihenni, szomorúan szólalt meg:

- Azt mondta Annyám,…hogy te meghalsz…-

- Én?...Én aztán nem, hidd el…- tiltakoztam hevesen.

- Jóvan,…- bólintott Miska, -…de ha mégis,…akkor én is…-

Ezzel, - el volt intézve. Értettük egymást.
Szembefordultunk, és összeölelkeztünk. Köztünk, több szóra nem volt szükség.
            Baj volt, hogy nehezen szoktam rá az evésre. Csont és bőr voltam. Nem kívántam semmit, - Anyám hiába könyörgött, hiába erőltette. Csak Miska kedvéért kezdtem el újra enni.

Egy alkalommal elvette a tányért Édesanyámtól, a kanállal belekóstolt, csámcsogott és cuppogott egy kicsit, aztán merített még eggyel, és azt nekem adta:

- Kóstód meg, nem meleg, na,…pont jó,…Annyám is így szokta…-

Hát megkóstoltam, - tényleg nem volt meleg, - én is elcsámcsogtam egy kanállal. Aztán jött a következő, azt is megkóstolta, ami maradt, nekem adta.

- Nnna, egyed szépen,…egyed…-

Jó pár kanállal ettünk meg így, - egyet nekem, egyet neki. Amikor már nem bírtam többet megenni, Miska rám ragyogott és megkérdezte:

- Ugyijóvót?…ugyijóvót?… - hónap is eszink…-

Attól kezdve, Édesanyám, mindig Miska kezébe adta a tányért, -…aztán szépen elnyámmogtunk az ennivalón. Ahogy telt az idő, újra megtanultam enni. Egyet nekem,…egyet neki. Ezt követően aztán, látványosan javulni kezdtem. Sok remény pedig nem volt rá. Nyirokmirigy daganatom volt, - és éppen túl voltam a műtéten, - amikor ránk bombázták a kórházat.
Apám, 27 kilométert rohant értem, hegyen völgyön, úttalan utakon, torony iránt, - majd 3 napig ásott a többiekkel, - aztán boldogan hozott haza, ugyanazon az úton, ölben.

Meggyógyultam.

Kibírtam, túléltem mindent, - a nyirokmirigy daganatot is.

Egyszer, - úgy 5 és 7 év körüliek lehettünk akkor -…nyár volt, és nagyon meleg. Bementünk a templomba, hűsölni. Abban az időben még nem kellett zárni a templomajtót, nyitva volt éjjel-nappal.
Ahogy beléptünk, „kifújtunk”, - és azonnal elhalkultunk. Ott volt Isten. Érezni lehetett.

Leültünk az oltár előtti pódiumon, középre. Bár háttal ültünk az oltárnak, nem éreztük, hogy hátat fordítanánk neki. Isten, mindenütt ott volt, talán még a függöny mögött is.
Csendben voltunk.
Miska aztán odanyúlt jobb oldalra, felvette a rézcsengőt és megrázta egy kicsit. Hallgattuk, ahogy a hangja szétvágja a csendet körülöttünk.
- Mondok valamit,…- súgta Miska, és megfogta a kezemet -…énekejjünk neki eggyet, jó? Énekejjünk neki, jóóó? Hadd örüjjön…-

- Jó…- súgtam -…mit?

- Hááát, nem tom…-

- Szentesset?

- Szentesset…- bólintott.

- Én csak karácsonyit tudok, meg temetésit, hogy…„Ahaggy ihirgahalmat,…ahaggy nyuhugahalmahat…-

- Nem jó…-

- Akkor mit?

- Mást, mást,…amit szoktunk, tudoood?

Egy darabig hallgattunk, aztán Miska vidáman rákezdett:

- „Bodzafából, csináltattam, tili-taligát, ….ráültettem Istenkének a  vili-vala…”-

Hirtelen elhallgatott, aztán egy idő után letörten megszólalt:

- Nem jó,… nem jó, Istenkének nincsen „vili-vala”,…az csak nekünk van…-

Csendben töprengtünk.
- Annyám, tuggya…- szólt végül, és rákezdett, tökéletesen utánozva Örzseannya borízű hangját:
- „Ááálmaimban eeeggy kis kacsaaaa,...virrradatra nem tért hazaaa…” - „Ááálmaimban eeeggy kis kacsaaa, virrradatra nem tért hazaaa…. „-- - „Ááálmaimban eeeggy,...”-
Többet sajnos nem tudott belőle se ő, se én. Így aztán ezt énekeltük, ismételve, felváltva, - csendesen is, meg ordítva is, amíg csak meg nem untuk.
Aztán kiderült, hogy Örzse néni is csak ennyit tudott belőle. Többet nem, - mert ott volt eltörve a gramofonlemez, mindig ott akadt el a tű, - és nem ment tovább. Így aztán, sajnos nem lehetett tudni, hogy mi lett álmaimban a kiskacsával, - azon kívül, hogy nem tért haza.
Miska szépen énekelt még úgy is, mint Örzse néni. Magátul meg még szebben. Mindig gyönyörködtem benne.
Amikor a dal elhalt, szinte ránk zuhant a csend. Vártuk, hogy Isten megszólaljon és elmondja, - mit szól hozzá? Mit?
Hát nem szólt semmit. Nem.
Aztán én is Anyámra gondoltam, és arra, amit ő szokott énekelni. Aztán úgy, mint a Mama, - pont úgy, olyan sírni valóan szomorúan - én is elkezdtem énekelni:

- „A keresztfááhoooz megyek,.mert  máshóóól nem lelhetek, nyúúgodalmat lelkemnek…Ott talállak ó Szűűűzanya, fájdalomtól roskadozva,…tőőőőr veré át lelkedet….”-

Bátortalanul énekeltem, csiripelő kismadár hangon. Miskának, tele lett a szeme könnyel, de azért tetszett neki. Hirtelen megölelt, aztán büszkén és boldogan perdült körbe az oltár előtt:
- Ugyi szép?..Ugyi szép?…Ugyi, hogy szééép? - kérdezte Istentől - …mostannék akkor, örüjjél!...Örüjjé, mááá….-
Isten nem válaszolt, de azért örült. Biztosan éreztük, hogy örült.
Örült annak, hogy énekeltünk neki, és nem volt baj, hogy nem csak szentesset.
            Ma, - több évtizeddel később - felmerül bennem a kérdés, hogy Istenem, Istenem, vajon boldog volt-e az Édesanyám? Miért hallottam tőle olyan gyakran ezt a szomorú éneket gyerekkoromban? A betegségemre, talán így keresett vigaszt?
Ezt az éneket rajta kívül nem hallottam mástól, sem előtte, sem később. Csak egyetlenegyszer még, - a temetésén. Teljesen váratlanul.
Amikor a koporsójára záporozni kezdtek a rögök, abban a pillanatban a plébános úr mellett, egy öreg apáca kezdte el énekelni. Azt hittem akkor, hogy belehullok Anyám mellé a sírba. Annyira fájt.
Később azonban úgy éreztem, - és ma is úgy érzem - talán üzenet volt ez Anyámtól. Talán, üzenet.
Az utolsó üzenet, amit még elmondhatott valahogyan, - és tudta, hogy érteni fogom, - ha nem is azonnal.
Elköszönt. Elköszönt tőlem. Így köszönt el, - az öreg apáca énekén keresztül.

Miskával a templomban, egy darabig csak ültünk. Ültünk, hallgattunk, és bámészkodtunk… - Aztán hirtelen felugrott, felrántott engem is, és szembefordultunk az oltárral. Miska jobbra-balra ingatta a fejét, majd belelendült, hajladozott, mint a szerb táncnál, -…és nagyon vidáman, nagyon hangosan énekelni kezdett. Én pedig szerényen csatlakoztam hozzá:

- „Cifrrra palota, zzzzölda zzzaablaka,…gyerrre kite tubarrrózsa várr a viloja…”-
Aztán, még egyszer elénekeltük, nagyon vidáman és nagyon boldogan,

és mégegyszer, - hadd örüjjön Isten, hadd! - …közben lóbáltuk a kezünket, és összenevettünk.

- „Várrr a viloja,…várr a viloja…”-

Szédülve, nevetve megint lehuppantunk. Miska azonban, nem tudott sokáig egy helyben ülni.

- Mongyuk el neki a „tavasziszelet”…- indítványozta

Szerettük a „Tavasziszelet”….- az volt a kedvencünk. Meg a Cifra palota, meg a Kiskacsa is, az álmainkban.
Hát, elmondtuk neki. Elmondtuk, hadd örüjjön. Hadd. Fél lábon ugrálva, szaladgálva az oltár körül oda-vissza, -… torkunk szakadtából énekeltük, hogy:

- „Taavaa sziszél víízehetááháraszt, viráháágomvihíí rágoom…”-

Aztán, mégegyszer,…és mégegyszer…-

Ma, - ennyi év távlatából is, - úgy érzem, nagyon boldogok voltunk akkor, csodálatos, életre szóló percek, pillanatok voltak azok. Istennek ajándék, nekünk pedig útravaló. Hadd örüjjünk mi is, hadd…-

Azt adtuk Istennek, amink volt, magunkat, olyannak, amilyenek voltunk. Rendetlenek, rosszak, szutykosak, és fékezhetetlenek. De szerettük Istent, és Isten is szeretett minket. Meg akartuk ajándékozni őt.

Boldogok voltunk. Igen. Pont jó volt minden. Pont jó.

Hazafelé is kezünket lóbálva, énekelve mentünk. Amikor a házunk előtt elváltunk, Miska megölelt, és én is őt.

Pár évvel később, - amikor már nemcsak a Miska iránti mérhetetlen szeretet, hanem a Mater Borbély iránti határtalan rajongás is betöltötte az életemet, -…a forró nyárban, megint csak, újra ebben a templomban voltunk. Szinte beestünk ide, olyan meleg volt.

Sajnos mi, - úgy, mint mások - vasárnaponként, nem jártunk rendszeresen templomba. Nagy ünnepeken pedig nem a faluban, - hanem a közeli városba mentünk a családommal misére.

            Kiskoromból, emlékszem néhány nagyon szép útra, meg templomlátogatásra. Apai nagyapám vitt el bennünket. Ő parádés kocsist tartott, és hintóval járt, télen meg lovas szánnal.

Ezt, - a lovas szánt, - nagyon szerettem. Meg az utat is, ami a fehérbe öltözött téli erdőn vitt keresztül.
Gyönyörű volt a havas fenyves, hosszú kilométereken keresztül. A csilingelve suhanó szán, a fel-felbukkanó vadak, - őzek szarvasok, a hatalmas hóban, és a madarak, …a madarak!…-
Leírhatatlan látvány és élmény volt nekem.
Igen, - nagyon szerettem ezeket, a téli utazásokat.
Aztán a templom! Ahol a nagyon idős, fehérhajú, fehérszakállas, bajszos nagypapám, fejét lehajtva térdelt egész mise alatt.
Sajnáltam szegényt, azt hittem, „rossz volt”, és Isten megbüntette őt, azért kell térdelnie. Nem gondoltam, hogy önként csinálja, - mivelhogy ki a fene szeret térdelni? Én nem, az biztos, -… mégis bevállaltam volna a szegény nagyapám helyett. Fel is ajánlottam Istennek, - de nem figyelt rám. Éppen. Éppen nem.

A templomban, elfogódott voltam. Lenyűgözött a fényesség, a pompa, a tömjénfüst, a szárnyaló énekek, a csengettyűszó, az Úrfelmutatás, és a csend! A csend!…Az egy-egy pillanatra beálló csend,…amikor mindig azt hittem, hogy történni fog valami:
- Most,…most megjelenik! Most,…most látni fogom!... - Biztos, hogy itt van valahol. Ez a háza, itt kell hát lennie…-

Tekergettem a fejemet mindenfelé, de nem láttam sehol. Nem jött elő.

Igaz, úgy éreztem, hogy az az Isten, aki itt lakik, ebben a pompában, fényességben, ez nem ugyanaz, mint akivel a pincetetőn kisebb koromban „barátkoztam”, és beszélgetni szoktam, - mert nagyon jóban voltunk, igen, -…ez itt egy másik Isten, akit nem is ismerek.
Meglehet, hogy ezért nem jött elő. Pont ezért.

Sajnos, ebben az időben már nem igen jártam fel beszélgetni a pince tetőre sem, az én saját Istenemhez, - akivel régebben olyan jóban voltunk. Annyi más dolgom volt, nem értem rá mostanában beszélgetni.
Azonban, ha el is szakadtunk egymástól,…azért, ugyanúgy szerettem.

Sőt, nemcsak szerettem, - hanem büszke is voltam rá. Büszke voltam arra, hogy van nekem egy saját Istenem.
Azt gondoltam, hogy egyszer majd meg is mondom ezt neki. Majd ha találkozunk. Megmondom neki, hadd örüljön.

Amikor Miskával otthon, a templomba léptünk, ugyanazt éreztem, amit a városi templomban. Elfogódottságot. És megint csak azt, hogy ez itt, nem ugyanaz az Isten, akit én ismerek.

Ez az Isten itt, talán Mater Borbély Istene lehet, az, akiről annyit beszélt,…- de nem az enyém. Nem az én Istenem.
De, mert mégiscsak Isten, és Mater Borbély szereti, hát nekem is szeretni és tisztelni kell. Ez, - jár neki. Így illendő.
Hááát, - szerettem és tiszteltem. A megfelelő távolságból.

            Kint nagyon meleg volt, Miskával megint csak hűsölni ugrottunk be egy kicsit, nem imádkozni. Lehuppantunk az oltárnak háttal. Mindig úgy ültünk le, és fogtuk egymás kezét.

Most nem énekeltünk, - mert a hőség teljesen kitikkasztott bennünket.

Csak ücsörögtünk szép csendben.

Miskán egy jó nagy fekete, kissé már megfakult klott gatya volt, amit egy nagyobb testvérétől örökölhetett. Folyton ráncigálta, mert állandóan lecsúszott.

Hogy hasonlítsak egy kicsit őhozzá, legomboltam a napozóm pántját, és a kis szívecske felsőrészt betűrtem az aljába, -…hogy csupasz legyek én is, mint a Miska, - aki olyan szép.

Aztán, ültünk békésen tovább.

Egyszercsak hirtelen, váratlanul, Miska felugrott és eliramodott.

- Fogjál meg!…Fogjál meg!...Fogj meg, ha tudsz! - kiabálta vissza.

Azonnal utána eredtem, de nem tudtam elkapni. Egy darabig csak rohangásztunk körbe-körbe. Aztán Miska, hirtelen teljesen eltűnt a szemem elől.

Lehajoltam, és keresni kezdtem a padok között, a padok alatt, a függönyök mögött, a harmónium mögött. Miska azonban, - mintha a föld nyelte volna el, - nem volt sehol. Szólongatni kezdtem:

- Miska, Miska!….Miskaaa!!

Semmi.
Miska, nem volt sehol.

Belém hasított a rémület, azonnal tudtam, hogy miről van szó. Máskor is hallottam már sok mindenkiről, hogy „elvette az Isten…”.

Csakis ez történhetett. Elvette. El.
Itt, a saját házában. Elvette, el.

Teljes kétségbeesésemben, könyörgőre fogtam a dolgot.

- Istenem, Istenem, ne tedd ezt velem, ne vedd el a Miskát, nem kell ő teneked…-

Semmi.

Akkor odamentem az oltár elé, és egyre hangosabban sírva fohászkodtam, könyörögtem, panaszkodtam, szemrehányást tettem:

- Istenem, add vissza, add vissza,…add vissza! Annyi mindenki van Neked, aki a tiéd, - azt vedd el, ne a Miskát. Miska az enyém, neked ott vannak a menyasszonyaid, meg a jegyeseid, ki tudja, hogy mennyi? Meg az a szegény beteg Mater Borbély barátnőm is. Azt mondta a doktor, hogy akármikor elveheted, de én nem hiszem, hogy elmegy veled, mert úgy se hagyja itt a tyúkját. Vegyél el helyette valaki mást. Ne vedd el a Mater Borbélyt, meg a Miskát se. Kellenek énnekem. Nekem csak a Miska van, meg ő, és senki más. Ne vedd el. De hiába is akarod, úgy se adom oda. Nem kell ő teneked. Miska az én „jegyesem”. Ne vedd el, ne vedd el,…nem illendő a kisebbiktől elvenni valamit, nem illendő. Tudhatnád ezt, elég nagy vagy már ...-

Semmi.

Térdeltem az oltár előtt, tördeltem a kezemet, és sírtam.
Semmi.
- Istenem add vissza, add vissza, add vissza!…Add vissza!!…- könyörögtem lecsukott szemmel - Jól van, nem bánom, én is visszaadom azt a vacak kis csipkét, amit a múltkor hazavittünk az oltárról. Azt, ami a gyertyatartó alatt volt. Babaruhát akartam csinálni belőle, de nem lett jó. Meg nem is szép, nem kell az énnekem, legyen csak a tied. Cseréljük vissza őket. Add vissza Miskát, én meg hozom a csipkét…-
És láss csodát!…Akkor, visszaadta! Abban a pillanatban.
Kinyitottam a szememet, és ott volt! Csak egy hipp-hopp, - és ott volt! Lilás bordó oltárterítővel a feje és a válla körül. Ott volt, - pontosan velem szemben az oltár előtt, négykézláb. Engem bámult és vigyorgott. Fülig ért a szája, vagy még tovább. Látszott rajta, hogy boldog. Örült, hogy visszajöhetett.
Odarohantam hozzá, hevesen megöleltem, ő visszaölelt és elkezdte énekelni, majd táncolni velem, hogy:
- Jegyesemm van, ….jegyesemm van, …jegyesemm van!

Aztán, elengedett, felugrott a padok tetejére, és azon szaladgálva énekelte ordítva, hogy:

- Jegyesemm van, jegyesemm van!….jegyesemm van!

Persze én, szintén énekelve, rohantam utána,…- követtem. Mert akkor még, mindig követtem.

Egészen addig rohangásztunk és ordítoztunk a padok tetején, amíg rosszul léptem, és beúsztam a pad alá. Miska azonnal elhallgatott, és ijedten kihalászott.

Nagyot estem, jól megütöttem magamat. Hazamentünk, - én persze, sírva.
            Később aztán, - miután visszavittem a kicsike csipkét a templomba, Miskáért cserébe, - elmentem Materhoz, és elújságoltam neki, hogy nekem is van jegyesem. Nem olyan, mint az övé, de nem baj. Isten el akarta venni tőlem, de nem adtam oda neki. Megmondtam, hogy ez nem illendő. Elég nagy ahhoz, hogy tudja, nem illik a kisebbiktől elvenni valamit. Akkor, elszégyellte magát és azonnal visszaadta. Láss csodát, visszaadta.
Mater Borbély mélyen elpirult, de ámulva hallgatott. Nem szólt semmit.

Azt nem meséltem el neki, hogy elintéztem Istennel, hogy őt se vegye el. Úgyis észre fogja venni, ha nem veszi el, se őt, se a tyúkját.
A csipkéről és a cseréről hallgattam. Nem mondhattam el neki, hogy egy vacak kis csipkét adtam Istennek Miskáért, cserébe, - mert ingyér nem adta oda, hiába könyörögtem neki.
            A betegségem után, amikor már képes voltam járkálni, gyakran felmentem Miskáékhoz, mert ő nem jöhetett bármikor. Neki dolga volt. Örzse néni csak akkor mentette fel a tennivalói alól, és csak addig, amíg beteg voltam. Utána már nem. Így hát, én mentem Miskához.
Ebben a nagy családban mindenkinek megvolt a saját feladata, - és mindennek megvolt az ideje. Dolognak is, játéknak is. Miska a kertben segített az édesanyjának, pici kora óta.
Amikor felmentem, Miska akkor éppen ásott. Ahogy tudott. Egy nagyon hosszú, keskeny területet kellett, nagyon vékony szeletenként felásnia. Csinálta becsülettel. Beleizzadt.
Nem azt mondta nekem, hogy menjek haza, mert nem ér rá, hanem hozott egy sámlit és leültetett.
- Űű le ide…- mondta.
Én pedig, leültem. Ahogy haladt, tovább mentem én is, -…vittem a sámlit, és újból leültem. Bámultam Miskát. Le se vettem a szememet róla, ő pedig időnként felnézett és „rám ragyogott”.
Ezekért a „ragyogásokért” vittem a sámlit, mindig, mindig, tovább.
Ő, - rajong. Én is rajongok. Szép ez így.
Ő ragyog, - én is ragyogok. Jó ez így.
Jó.
Pont jó.
Szép az élet. Szép.
Pont jó.
            Ma, ennyi év után, azt gondolom, bizony vittem volna én azt a sámlit Miska mellett egész életemben mindig, mindig, tovább. Örzse néni azonban beavatkozott.
Az ember, legtöbbször nem oda jut el, ahová indult, vagy ahová kívánkozott. Ki tudja miért?
            Persze Miska nemcsak ásott, ha a munkáját elvégezte szabad volt és játszhattunk. Mindenfélét. Csináltunk papírmadarakat, még szárnyuk is volt, és röptettük a Csákányhegyen a szikláról. Vagy papírhajót, amit a patakon úsztattunk le. Aztán karikáztunk is, vagy labdáztunk egy rongylabdával, amíg tönkre nem ment. Ha tönkrement, - nem volt baj, akkor, újat csináltunk.
Egyszer „igazi” labdát kaptunk a szüleimtől. Egyforma narancssárga kaucsuk labda volt. Miskának elállt a lélegzete tőle.
- Hazaviszem Annyámnak…- mondta, és eliramodott. Akkor köszönte meg, amikor visszajött.
Elmondta, hogy Örzseannya beletette a labdát egy vízzel teli, nagy „tung”- ba, és most azzal játszanak a testvérei.
Az ötlet tetszett, - mi is „vízre tettük” a labdát. Kimentünk a házunk mögött lévő sebes sodrású patakhoz és gyönyörködtünk benne, ahogy a víz, tekergeti, terelgeti, és fel-feldobálja, majd viszi magával a labdánkat. Sokáig, sikerült időben elkapni, egyszer aztán nem. A patak ügyesebb volt, elragadta.
Hiába iramodtunk utána, nem értük el. Térdig gázolva a vízben, köveken, váratlan mélyedéseken, behajló ágakon és mindenféle akadályokon keresztül mentünk utána, - elöl Miska, mögötte én, hátul meg a kutya, - egészen a Balatonig. A labda azonban nem lett meg. Végül belenyugodtunk. Nem baj, annyi mindent mást is lehetett játszani!
            Nem kétséges, az a tény, hogy nem ömlött készen az ölünkbe mindenféle játék, mint a mai gyerekeknek, - nagymértékben fejlesztette a kreativitásunkat. Meglódult a fantáziánk. Mindennel lehetett játszani. Minden vacakból lehetett csinálni, valami jót. Valami újat, valami mást. Megcsináltuk, és soha, de soha nem unatkoztunk.
A mai gyerekektől, elvették ezt a lehetőséget, meg a „teremtés” csodáját, sikerélményét is. Mindent készen kapnak.
Ami készség velük születik, idővel az is visszafejlődik, mert nem használják.
            Elborzadva nézem néha a szomszéd gyereket, - 15 éves fiú - fején az Mp3 lejátszó fülhallgatója, kezében a mobil, ül a számítógép előtt, és torkaszakadtából énekel. Vajon, milyen felnőtt lesz belőle? Mire felnő, a rengeteg készen kapott információ, a szórakozás, az élvezetek, széttrancsírozzák az idegeit és az életét.
A mai gyerekek közül csak kevesen tudják, hogy mi a csend, a nyugalom. Szinte félnek a csendtől. Hogyan lesznek képesek majd a hajszolt életükben regenerálódni?
            Annak idején kevés játékunk volt, - de ismertünk minden madárfüttyöt, virágot, fát, növényt. Az ehetőt is, meg a mérgeset is.
Mi falusi gyerekek benne éltünk a természetben, - és ismertünk mindent, - ismertük a csendet is, az is hozzátartozott az életünkhöz.
Igaz, ismertük azt az iszonyú, dermesztő csendet is, amikor a bombázó repülőgépek érkezése előtt hirtelen, mintha megállt volna az élet, még a madarak is elhallgattak. Aztán a következő pillanatban…- már ott is voltak a gépek.
Igen, szörnyű volt a háború, a rettegés, a nélkülözés, gyerekfejjel. Valamire azonban megtanított minket. Arra, hogy túl kell élni. Mindent ki kell bírni, mindent túl kell élni. Akárhogyan is, de túlélni.
Eszembe jut, hogy a keménység, a harcolni tudás, a szívósság, az életrevalóság, éppen a szörnyű helyzetek miatt alakult ki bennünk. Ezekre a tulajdonságokra pedig a későbbi életünkben is szükség volt.
            Háború volt, állandó veszély, betegség, szegénység, és nyomorúság. Ennek ellenére jól éreztük magunkat, és ma is úgy érzem, szabad, és boldog gyerekek voltunk, - és soha nem unatkoztunk.
            Nem voltunk „jó” gyerekek, az biztos. Miska, „vadon nőtt”, nem nevelték, nekem pedig mindent, a világon mindent megengedtek, - ”abban a kis hátralévő időmben…”.
Mindenfélét játszottunk, amit csak ki lehet találni. „Sót is törtünk”,…- ez egy jó játék volt, de csak nekem. Miskát ugyanis, én vagy leejtettem, vagy összerogytam alatta.
Aztán nagyon jó játék volt, a „messze pisilés”. Gyakran játszottuk, és mindenhonnan.
Pisiltünk a magas sziklákról a Csákány-hegyen, a pincetetőről, a padláslétráról, - ami nem volt könnyű, mert én voltam felül és vigyáznom kellett, hogy tényleg „messzire” sikerüljön. Még így is baj volt egyszer, amikor szembe szél fújt.
Aztán, pisiltünk Apám mólójáról, a horgászstégjéről, a csónakjából, - az utóbbi, egyszer szintén nagyon nehéz volt. A víz, erősen hullámzott, dobálta a csónakot. Miska állt és úgy pisilt, én viszont a csónakpadon guggoltam és emelgettem a fenekemet, hogy minél messzebbre sikerüljön. A hullám aztán megdobta a csónakot, én meg hanyatt beleestem a vízbe.
Miska azonnal észrevette, utánam ugrott és kihalászott. A víz ott nagyon mély volt, de nem volt baj, mert mindketten jól tudtunk úszni.
Máskor majd jobban vigyázunk. A part ugyan messze volt, de időnként megálltunk és megkapaszkodtunk a mólót tartó faoszlopokban.
            Sokszor estünk vagy ugrottunk vízbe máskor is. Jó játék volt ez. A parton aztán, ha jó idő volt, levettük kicsavartuk és megszárítottuk a ruháinkat. Ha nem volt jó idő, akkor aztán „nyúlcipő”. Rohantunk haza, hogy anyám átöltöztessen minket.
Miska ilyenkor Apám hatalmas pulóverjét kapta meg, Anyám pedig vasalóval megszárította a ruháit.
Soha nem tett szemrehányást, ha rosszak voltunk. Alighanem megszokta már.
Amióta beteg voltam bármit tehettem, tényleg bármit, soha nem szólt és nem büntetett meg semmiért.
Utólag visszagondolva azonban, elég büntetés volt az, hogy a konyhaszéken gubbasztottunk addig, amíg megszáradtak Miska ruhái.
            „Bicigliztünk” is sokszor. Miskáéknak volt egy elnyűtt férfikerékpárjuk, amit elhozott otthonról. Én nem tudtam biciklizni. Miska sokáig csak az udvarban tanítgatott, aztán kimentünk az utcára, - ott meg,...mindig tovább.
Mivel a váz felett nem tudtam áttenni a lábamat, erősen oldalra hajolva a váz alatt tekergettem. Nem volt könnyű, de gyakoroltam. Így, egy idő után, már kimerészkedtünk az Országútra is. Akkor még semmiféle forgalom nem volt. Jó sima, makadámút volt.
Amíg én tekertem, Miska ott futott mellettem. Aztán felértünk a dombtetőre és hosszú lejtő következett, egészen az állomásig. Arról eddig nem esett szó, hogy fékezni is lehet, sőt, néha kell is. Repültem hát, egyre gyorsabban, szélnél is sebesebben, és nagyon tetszett.
Miska lemaradt. A hangját is egyre távolabbról hallottam, és nem értettem, hogy mit ordibál. De nem is érdekelt.
Repültem. Repültem.
Akkor hirtelen megláttam a leeresztett sorompót. Egészen közel volt. Ijedtemben elengedtem a kormányt és leugrottam a bicikliről, ami „átúszott” a sorompó alatt, majd megállt a síneken.
Nagyot puffantam az árokban,…- próbáltam feltápászkodni éppen, amikor Miska húzott el mellettem félelmetes ordítással:
- Jaj a biciglim!…Jaj a biciglim!!...Jaaajjaj!! -
A vonat szerencsére messze volt, és le tudta rántani a biciklijét a sínekről. Ott aztán helyben, azonnal nekiállt megvizsgálni a károkat. Nem szólt semmit. Kezében tartotta a csengő egy darabját, és nagyon szomorú volt. Közben feltápászkodtam és csak álltam, álltam az árokban.
Nagyot estem, - csak úgy nyekkentem, - fájt minden porcikám, legjobban azonban az, hogy Miska nem foglalkozott velem. Felállította a biciklijét, és tolni kezdte fölfelé. Amikor elhaladt mellettem, rám se nézett, csak úgy mellékesen, odaszólt:
- Gyüjjé haza.
Hát,...csatlakoztam hozzá. Sápadt volt és szótlan. Nem beszélt velem. Egy idő után mégis megszólalt, de nem örvendeztem neki:
- Ne mellettem gyüjjé,…- mondta
Szíven ütött, és azonnal átmentem a bicikli másik oldalára. Aztán hazáig hallgattunk. Ott, nem is köszönt.
- Jó légy ám,…- mondta és továbbment. Vissza se nézett.
- Már megint mit csináltál?…- fogadott Anyám az ajtóban, aztán elkezdte rendbe tenni a sebeimet, horzsolásaimat, közben pedig elmeséltem, hogy mi történt. Nem tett szemrehányást, de nem csodálkozott Miska magatartásán.
- Nagy kárt okoztál, - mondta - Miska, most nagyon ki fog kapni.
Kézen fogott hát, és felmentünk Miskáékhoz.
Szegény Miska, addigra már túl volt Örzse néni bőven osztott pofonjain. Piros arccal térdelt a sarokban és sírt. Túl volt a félelmén, megkapta a pofonokat és a könnyein keresztül egy pillanatra „rám ragyogott”.
A világ erre az egy pillanatra megint szép lett, és kisütött a nap, - de csak egy pillanatra. Akkor meghallottam Anyám hangját, majd Örzse néni éles válaszát.
- Azért jöttem Örzse, - mondta Anyám - hogy megkérjem, ne haragudjon, és, hogy kifizessem a kárt, amit a lányom okozott.
Örzse néni azonban haragudott. Nagyon haragudott.
- Nem köll nekünk a maga pénze tekintetes asszon, megleszünk nélküle. Nem köll, mondom, nem köll...-
Nem mondott többet, elfordult tőlünk, tette a dolgát. Anyám nem adta fel.
- Kérem, ne haragudjon Örzse, hiszen csak gyerek