FICI, A KECSKE…

Egyszer reggelinél, - amikor Édesapám a nagy, magas, friss és ropogóshéjú illatos házikenyeret szegte meg, - állva, és kereszteket rajzolva rá, ahogy illik, - Édesanyám, eltűnődve jegyezte meg:
- Nem tudom, mi lehet ezzel a szegény Barbariccsal most, hogy a felesége meghalt, a vendége meg elhagyta…-
- Nem tudom,…- .mondta a Papa, minden részvét nélkül.- Barbarics néni meghalt, Pituka néni elment, a pokol tüze elaludt. A békák meg, nem tom, hová lettek…- mondtam én, némi szünet után. Én ugyanis, mindent tudtam, - még azt is, amit nem.
Mindketten rám néztek, de nem szóltak semmit. A reggeli vége felé szólalt meg Apám újra:
- Talán még kenyere sincs annak a szerencsétlennek…-
- Küldhetnénk neki…-
- Küldhetnénk…-
- Külgyünk, - bólintottam - el is viszem neki Mamám, ha odaadod,…-
Édesanyám becsomagolt egy fonott félkéz kosárba néhány dolgot, ami elállt, és amiről úgy gondolta, hogy jól jöhet a „szerencsétlen” Barbarics bácsi háztartásában.
Megemeltem a kosarat, és nem tűnt nehéznek. Felkaptam és vittem. De csak addig, amíg úgy gondoltam, hogy a szüleim láthatnak még. Amikor már nem láttak, nem hősködtem tovább. Egyszerre, nagyon nehézzé vált a kosár. Letettem a földre, majd húzni kezdtem magam mellett a földön. Úgyis nehéz volt. Ezért aztán belenéztem, nem lehetne-e kidobálni belőle egy-két dolgot?  Hogy könnyebb legyen, azért,…- Csak azért…- Csak azért.
Sajnos, nem lehetett. A kenyeret azért nem, mert biztos nincsen neki, és rég nincs senkije, aki süssön. A faluban pedig nem lehet kapni. A tejfölt azért nem, mert finom. A vajat azért nem, mert nehéz köpülni, és drága.  A zsírt azért nem, mert eláll. A sonkát meg azért nem, mert hús, és meg kell becsülni.
Ha lett volna benne, mondjuk alma vagy aszalt szilva, amit nem szerettem, - azt biztosan kidobáltam volna. Nem volt.
Közben, meg-megálltam virágot szedni és pihenni egy kicsit. A kosár egyre nehezebb lett. Nem bírtam el. Húzni se tudtam már.
Hirtelen eldöntöttem, csak a virágot viszem fel a Barbarics bácsinak, mert az, nem nehéz. Ha kell neki a kosár is, jöjjön le érte. Sokkal könnyebb neki lejönni, mint nekem felvinni…- Pici vagyok én, - igen.
Ott hagytam hát a kosarat a domb alatt, és a virágcsokorral tánclépésben felmasíroztam a hegyre, énekelve.
- Dicsértessék Barbarics bácsi! - robbantam be a műhelyébe.
Most is ott volt, ugyanúgy, mintha nem történt volna semmi. Most is zöld ing volt rajta és rongyos, bőr melles kötény. A háromlábú széken ült, dolgozott, és a szája most is tele volt apró faszögekkel, - pont úgy, mintha nem történt volna semmi. Pont úgy. De azért, felnézett.
- Möndörökké…- mondta zárt szájjal, és a szögek miatt kissé, pöszén.
- A virágot magának hoztam Barbarics bácsi, de ne tegye vízbe, nem érünk rá, mert hoztam magának egy kosarat is, Édesanyám küldte. Ha enni akar, jöjjön le érte, de iparkodjon Barbarics bácsi, nehogy a róka megtalálja. Megmutatom, hol van. Jöjjön, jöjjön, menjünk. Menjünk már, szaladjunk…-
Barbarics bácsi azonban nem iparkodott. Markába köpte szájából a szögeket, és visszatette őket a dobozba. Aztán megtörölte a száját a keze fejével. Még mindig ült. Meglepődve nézett rám.
- Ennivaló?? Ennivaló?? Ennivaló, nekem??…- kérdezte csodálkozva, ám, - …szinte áhítattal.
Sosem hallottam még ilyen szépen beszélni, mert szögekkel a szájában, munkaközben - mindig pösze volt.
- Ennivaló…- bólintottam
- Akkor menjünk, menjünk szaporán, nehogy elvigye a róka. Nehogy má elvigye, nehogy mááá elvigye…-
Hirtelen, felpattant, -…és mentünk. Mentünk, szaporán.
- Mi van benne? - kérdezte kíváncsian.
- Majd meglátja.
Aztán, már meg is láttuk. Ott állt a kosár a völgyben, az úton, pontosan ugyanúgy, ahogy hagytam. Nem vitte el a róka.
- Ennivaló??…- kérdezte Barbarics bácsi megint, a kosár előtt állva.
- Ennivaló…- bólintottam.
Lehajolt, szétbontotta a szalvétát, majd a kenyeres ruhát, és kivette a kenyeret, ruhástul. A két kezében tartotta a kitakart kenyeret, és csak nézte, csak nézte. Aztán lehajtotta a fejét a kenyér fölé, lehunyta a szemét, és mélyen beleszagolt a levegőbe.
Ott álltam előtte és néztem. Én,...Őt néztem. Szerettem volna, ha örül.
Neki azonban megrándult az arca, és könnybe lábadt a szeme. Nem szólt semmit. Ki tudja, mire gondolhatott?
Kenyérillat, Gyerekkor, Szülők, Nagyszülők, Házasság, Szerelem, Boldogság, Békesség, Biztonság, Háború,…- és az elmúlt évek, és az elmúlt Élet…-
Minden elmúlt, -…minden megváltozott, csak a kenyér nem. Az Istenáldotta kenyér, és az Istenáldotta kenyér illat. Kenyér illat, ami egy villanásnyi időre visszahoz, felidéz minden rég elvesztett pillanatot…-
             Most egyedül él, -…és kenyere sincs. Pénze van, - de kenyere nincs. Nincs többé, aki süssön neki. Pénze van, - de kenyere nincs. Pénze van, - de senkije sincs.
Barbarics bácsi szótlanul betakargatta a kenyeret és visszatette a kosárba. Majd felkapta a kosarat, és megfogta a kezemet. Szép lassan bandukoltunk fel a hegyre. Mire visszaértünk a műhelybe, Barbarics bácsi már összeszedte magát.
- Ülj le itt Pici, kipakolom és hozom a kosaradat…-
Nem ültem le, bámészkodtam a műhelyben. Barbarics bácsi hamarosan visszajött a kosarammal, meg egy dunsztos üveg vízzel. Beletette az addigra már kornyadt mezei csokrot. Biztosan örült neki, azért.
Mosolygott. Talán, sohasem láttam még mosolyogni.
- Szépen köszönöm a virágot, és mondd meg a Szüleidnek Pici, hogy tiszteltetem őket. És mondd meg azt is, hogy szépen köszönöm az ennivalót. - Remegett egy kicsit a hangja. - Kívánom tiszta szivembül, hogy Isten fizesse meg nekik. Isten fizesse meg, Isten fizesse meg,…-
- Szivesssen. Szivessen máskor is Barbarics bácsi, - mondtam, szívből és őszintén - most megyek,… dógom van, szaladok…-
Felkaptam a kosarat és szaporán indultam kifelé, mert dolgom volt, igen. Méghozzá sürgős. Mindig dolgom volt, - és mindig sürgős.
- Csak azt akarom még mondani, - fordultam vissza az ajtóból - hogy vegyen magának egy kecskét Barbarics bácsi. Kell az, magának. Kell. Annyira jó, ha van egy kecske. Annyira jó. Annyira kell az magának, mert a másik suszternek is van. Igazán annyira kell egy kecske. A tejfölös kenyér is annyira finom, de annyira finom! Én is szeretem, de mindig messzire kell mennem érte, ha megkívánom, mert nekünk sajnos nincsen kecskénk, és nem is lesz soha, mert nem tudna hol lakni. A vincellér bácsi pedig azt mondta, hogy ők bizony nem fognak kecskét tartani a kedvemért, ne is kérjem, mert a kecske, az büdös. De nem biztos, hogy büdös. Igazából nem is tudom, hogy milyen, télleg nem tudom, mert eddig, még sohasem szagoltam meg a kecskét. Kellene egy kecske Barbarics bácsi, a másik suszter bácsinak, a Strenner bácsinak is van, tudjaaa??... Van neki kecskéje, igen, magának is kellene. Majd ha megyek hozzájuk tejfölös kenyérért, akkor megszagolom a kecskét, és megmondom, hogy milyen. Hát, most szaladok, Dicsértessék…-
- Möndörökké…- mondta pöszén, mert már megint tele volt a szája faszögekkel.
Hát, szaladtam. Mert,…- mindig szaladtam, mindig dolgom volt.
            ( És, - így van ez, ma is. Ma is szaladok, mert mindig dolgom van, mert mindig el kell intézni valami, és mindig nekem, méghozzá rögvest. Az ember, - bizony, - nem igen változik. )
            Egyszer, nem sokkal később, amikor a háza előtt futottam el, Barbarics bácsi kiordított a műhelyből, és utánam szaladt:
- Fici,…Fici!… - aztán kiköpte a szegeket a markába, és tovább ordított, - ájjj mááá meg te! Ájj meg!!...Gyere vissza Pici,…gyere vissza! Gyere, nézd máá meg a kecskét!
Azt hittem, seggre esek a meglepetéstől.
- Keecskee?…- kérdeztem hitetlenül - Keecskee? Van kecske? Igazán van kecske, Barbarics bácsi?!…-
- Van,…- bólintott büszkén, aztán megerősítette - Igazán van kecske, gyere, nézd meg Pici, - megmutatom…-
Megfogta a kezemet, és bementünk a kertbe. Igazán, volt. Igazán. Alig akartam hinni a szememnek. Ott volt a kecske, egy mandulafához kötve. Csak ámultam, és bámultam.
Kecske. Szép. Nagy. Termetes kecske. Igazi kecske. Fekete-fehér, gyönyörű, nagy szarvakkal. Mint az álom.
Azonnal meg akartam simogatni, de Barbarics bácsi nem engedte, - elkapott:
- Ne menj közel Pici,…- mondta - …támad, mint az istennyila. Öklel, rúg, talán még harap is. Nem tudom, má nem is merek hozzá közel menni, úgy főrúgott engem, székestül…-
Akkor visszaléptem, és kézen fogva néztük a kecskét. Szorosan fogtam Barbarics bácsi mutatóujját a szutykos picike mancsommal. Néztük a kecskét. Néztük. Gyönyörködtünk benne. Csendben voltunk.
- Tejfölös kenyér…- gondoltam. Szerettem volna megkérdezni Barbarics bácsit:
- Van-e,…van-e már tejfölös kenyér?
De nem mertem megkérdezni, -…nehogy még azt higgye, azért beszéltem rá a kecskére. Pedig, tartok tőle, hogy azért beszéltem rá a kecskére…-
Barbarics bácsi, mintha belelátott volna a gondolataimba, mert egyszer csak kérdezés nélkül válaszolt:
- Nincsen tejfölös kenyér, Pici. Sajnos nincsen, nem is lesssz, pedig én is szeretem…-
- Niiincsen?…- néztem rá csalódottan - …Mért nincseen? Mikor ez egy szép nagy kecske, és még ráadásul igazi?...-
- Mert ez nem jó, nem jó kecske, hibás. Ez, soha nem ad tejet,…ez bak.-
- Téllleg?…Bak?
Aztán, csak néztük a kecskét, ami bak, és ki tudja, mi lehet az?... - de azért kecskének látszik, csak nem ad tejet. Ami baj, nagy baj. Kézen fogva néztük Barbarics bácsival a kecskét, ami bak, és nem ad tejet. Hallgattunk. Vártuk, hátha meggondolja magát, és mégiscsak ad, - és akkor azonnal lesz tejfölünk. Egybül, valahogyan.
- De azért kecske ugye?…- kérdeztem végül
- Hát, kecskének, kecske. Kecske…- mondta bizonytalanul.
- Akkor, most mi lessz?
- Mi lenne? Semmi. Semmi se lessz. Nem ad tejet és kész. Pesti gyerek vagyok én, nem tudhattam, - mentegetőzött, zavartan - azt gondoltam, hogy a kecske, az kecske. Mindegy, hogy milyen. Tejet ad és kész, az a dolga. Csak most tudtam meg, hogy nem így van. Ennek, még tőgye sincs. Akkor tudtam meg, amikor meg akartam fejni, de nem engedte,…-
Hallgattunk. Végül, - kiegyeztem volna a helyzettel, és megkérdeztem:
- Lekváros kenyér?
Szégyenkezve nézett rám.
- Az sincs, - mondta - sőt, kenyér sincs, az is elfogyott.
Azonnal feltaláltam magamat. Intézkedni kellett, és abban én otthon voltam.
- Egyet se búsuljon Barbarics bácsi, - mondtam - hozok én magának kenyeret, meg lekvárt. Aztán, már szaladtam is. Nyakamba kaptam a lábamat, és futottam haza.
Amikor visszaértem, megköszönte szépen. Aztán megkent két, méretes szelet kenyeret bőven lekvárral, és kimentünk a mandulafa alá megenni. Néztük a kecskét…- Ami bak. Igen. Nincsen neki tőgye, meg tejföle.
De nem baj, mert azért kecske, - és szép. Meg a mienk.
Csak néztük, csak néztük, de nem lett barátságosabb, - hiába néztük.
            Aztán, sokszor vittem még Barbarics bácsinak, hol ezt, hol azt. Mindig örült neki. Én meg örültem, hogy örült. Sőt, az Édesanyám is örült, meg a Papa is, - hogy a Barbarics bácsi örült.
Barbarics bácsi, szépen tudott mesélni, - nem annyira szépen, mint a Skultéty bácsi, de azért, mégis valahogyan. Szerettem őt hallgatni. A mesét nem mindenki vette komolyan, meg a mesélést sem, de ő igen, meg én is.
Mesét mondani sokan tudnak, tudott még a Kati néném is, - ha sokáig rimánkodtam, - de neki sosem volt kedve hozzá, és lehet hogy ideje sem. Ha a rimánkodást megunta, akkor mesélt,…de csak ennyit:
- Najó,…nna,…jjó, akkor mesélek a zöld békáról. Hallgatod?
- Hallgatom…-
- Én is…-
És ugyanilyen mesét tudott, a zöld disznóról. Hallgattuk azt is. Ő is, meg én is. Hát, ennyi volt a mese, összesen.
Barbarics bácsi, hosszan mesélt, és ráadásul, soha nem hallott meséket mondott. Mesélt a „Világgá ment suszterlegény”- ről, a „Szomorú kisinas…”- ról, és a folyton síró „Árva gyerek” - ről, - aki, azt gondolom, mind ő lehetett.
Olyan szépen tudott mesélni róluk, hogy nemcsak én, hanem ő is mindig elsírta magát rajta. Aztán mikor már meguntuk a bőgést, akkor kent egy kis lekváros kenyeret, és amíg ettük, megnéztük a kecskét. Ami bak. Nincsen neki tőgye, meg tejföle. De azért szép is, meg kecske is.
            Később, a Barbarics bácsi csinált nekem egy 3 lábú széket, a saját kezével, - ami pontosan olyan volt, mint a suszterszék. Olyan, mint az övé. Még egy picike mélyedés is volt benne, a picike fenekemnek.
Az egész széket simára csiszolta, és jó volt benne ülni. Ott ülhettem a műhelyben, és ő mesélt, mesélt. Már megszoktam, hogy a szájában tartott faszögektől pösze, - már így is megértettem minden szavát, és így is szerettem hallgatni.
Nem sokkal később aztán, megoldódott a kecske sorsa. Mert persze híre ment a faluban annak, hogy bakkecskét vett Barbarics bácsi, fejős kecske helyett, és a falu igen jól mulatott rajta. Egymásnak mesélték.
A hírre azonban, - bár soha életükben nem beszéltek egymással - eljött hozzá a másik suszter, a Strenner bácsi, és jól összebarátkoztak. Ezután, már összejártak, és Barbarics bácsi, nem volt annyira egyedül.
Strenner bácsi elvitte a bakkecskét, és adott érte egy szép gidát, ami jó kecske volt. Olyan jó, hogy annak csak nőnie kellett, hogy később majd fejős kecske legyen belőle. Meg tejfölös kenyér.
Nehezen vártam a növését.
Emlékszem rá, gyakran megnéztem, hogy nől - e már a gida cicije. Mivelhogy abból lesz a tej, a tejből meg a tejföl…- és a tejfölből lesz a csuda finom tejfölös kenyér.
Időnként bíztattam Barbarics bácsit, - nézze már meg ő is a kiskecske cicijét, és próbáljuk meg, hátha ad már tejet. Az a dolga, azért tartjuk. Menjünk, nézzük meg,…próbáljuk meg,…-
- Nem lehet,…- mondta -…Fici még…-
Később, ez lett a gida neve. Fici, Ficike. Sőt, Ficikém, és Ficikém, aranyom,…-
Mert az volt. Barbarics bácsi, nagyon megszerette. Az volt az egyetlen családtagja, senki más rokona nem volt a világon, csak a kecske.
            Én is megszerettem a kiskecskét. Amikor csak lehetett, játszottam vele és a „nyakán lógtam”.Szabadon járkáltunk a kertben. Barbarics bácsi nem kötötte meg Ficit, mert megbízott benne. Tudta, hogy nem fog elmenni. Ott volt az otthona.
Fici, okos is volt, nemcsak szép. Értette a nevét, meg az enyimet is. Meg én is az övét,…-
Ha a Barbarics bácsi elkiáltotta magát, hogy…Ficiiiii, - akkor ketten rohantunk hozzá. Mert én azt hittem, hogy engem hív, csak a szájában van a szög…- Aztán, ha a Barbarics bácsi, Picit kiáltott, Fici, - akkor is rohant hozzá, velem együtt.
Ez, nekem szólt, -…de Fici is értette. Mert hiszen Fici, pici volt még, és azt hihette, őt hívják. Azt is megértette.
           Ficike, szelíd volt, mint a bárány. Barbarics bácsi azt mondta, azért volt szelíd és kedves, mert szerettük.
És, azt is mondta, hogy mindenkinek szüksége van a szeretetre, -…még egy kis gidának is.
Ez a világ rendje

 

 

                                                       ***

 

Köszönöm a látogatást!

A részlet, a PONT JÓ c. rövidesen megjelenő elbeszéléskötetből származik.
Beszélgetni, itt, - sajnos nem lehet, - de szívesen válaszolok minden emailre.

Elérhetőségem: drbuttyan@vipmail.hu

(A ZÁRDA...c. könyv megrendelhető:) http://a-zarda.freeweb.hu/

A PONT JÓ!....c. könyv Emailcímemen, már szintén megrendelhető.)

B. Molnár Márta

Oldal: Fici, a kecske...
CSAK MESÉLEK... - © 2008 - 2024 - csak-meselek.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat