CSAK MESÉLEK...

A VÁSÁR,… A BŰNÖK,… MEG A PARANCSOLATOK…

- Jójám, Annyám sütötte…- mondtam Maternak, a nagylány barátnőmnek, aki még akkor, nem volt az, - és átnyúlva a tüskésdrótok között, kezébe nyomtam a kis csomagot. Pogácsa volt benne. Ő, tanácstalanul tartotta a kezében, és riadtan nézett rám.
- Jójám…- biztattam.
Meg se moccant és nem szólt egy szót sem. Még vagy háromszor elmondtam, de semmi.
Nem értettem én ezt, merthogy nem beszél az, rendben van, - sosem beszélt, talán nem is tud. Vagy csak keveset. Ráadásul nem hall jól szegény. Vagy, nem mindig.
Ez van. Micsinájjunk? Süket.
De nem is eszik?
Némi töprengés és hiába való kérlelés után, még egyszer megpróbáltam:
- Mater Borbély most menjen oda, üljön le, bontsa ki, és egye meg, jójám…-
És akkor legnagyobb meglepetésemre meghallotta, amit mondtam. Odament, leült, kibontotta a kis csomagot, aztán ösztönszerűen megszagolta.
- Egye meg, azér van,…- biztattam. Ő azonban nem mozdult.
- Nem jó? Nem szereti? Nem szabad?…- Erre hirtelen rábólintott.
- Nem szabad? Mért nem szabad? Mért nem szabad pogácsát enni? Tilos?
Megint rábólintott.
- De miért tilos az apácáknak pogácsát enni, miért? Bűn? Bűn?…-
Hallgatott. Teljesen elképedtem. Én ezt nem értem. Aztán eszembe jutott, pont ugyanaz lehet a helyzet, mint a Garami bácsinál. Az, hogy nem engedi meg neki az Istene a pogácsaevést. Vagy tilos, vagy bűn. Vagy mind a kettő. A fene se tudja. Igen, biztosan bűn lehet, de hát Isten nem látja, nincs is itt, én pedig nem fogom megmondani neki, nem vagyok én árulkodós. Akkor, miért lenne bűn?
Azért, mégis megkérdeztem:
- Bűn?
Ő beleszagolt a pogácsába és rábólintott.
Gondolkodtam. Tízparancsolat, meg hét főbűn. Egyiket sem szabad megcsinálni, azért főbűn. A parancsolat, meg azért parancsolat, mert azt meg kell csinálni. Muszáj. Akár akarjuk, akár nem. A főparancsolatot meg pláne, azt meg aztán pláne, hogy meg kell csinálni. Azért van.
Csak hát a fene se tudja, hogy mit. A fene se.
Nem igen figyeltem oda, amikor szó volt róluk. Lehet, még az is lehet, hogy öt, öt a főbűn és hét a főparancsolat. A fene se tudja,...a fene se.
Igen, hallottam már róla, de nem tudtam, hogy melyik-melyik, éppen csak beugrott valami.
De, hogy mi lehet a pogácsával? Az, valahogy nem ugrott be. Talán nincs is benne, a parancsolatokban. Biztos tudnék róla, ha lenne pogácsás főparancsolat. Hallottam volna én arról.
Nincsen benne.
Azért tovább gondolkodtam.
Nem, a pogácsa az nincs benne. Nincsen pogácsás főparancsolat, - nincs,… meg pogácsás főbűn se. Még egyszer gyorsan végigmentem azon, amit ismertem.
Egy, -…felebarátod felesége. Azé, nem a tied, hanem az övé, ne lopd el. Kettő, - tiszteld szüleidet, nem is, nem is, nem a szüleidet kell tisztelni, hanem apádat meg anyádat, meg az ivadékaidat, hogy hosszú életük legyen a földön.
Három, - ne lopj, ne lopj, ne lopj. Ne lopd el a felebarátod feleségét, de mást se szabad, mert az is bűn. Még a csipkés terítőt se lopd el az oltárról, pláne a gyertyatartó alól, mert az is bűn, akármilyen vacak is a terítő.
Négy, négy, négy, ez is olyan, - ne ölj, ne ölj, ne bántsd a felebarátod feleségét, ne is öld meg. És mást se szabad, még a verebet se, mert az is bűn.
Öt. Öt,…öt,…mi a fene lehet az ötödik főparancsolat, vagy bűn?
Hát nem is tudom. Nem is tudom.
Aztán újra végiggondoltam.
Tízparancsolat, meg hét főbűn, vagy tíz főbűn? És hét főparancsolat? Fene se tudja. Hiába.
Ami elsőre beugrott megint, az a felebarátod felesége, szamara meg ökre volt, és a szolgálólánya, amit nem szabad még megkívánni se, mert az, bűn. A fene se tudja, hogy miért.
Az ökröt még csak értem. Igen.
Egyszer a Papámmal meg a Mamámmal, elmentünk egy vásárba, mert már annyit könyörögtem érte. Különben ez jó volt. A vásár. A könyörgés az nem.
Hogy az emberek össze ne tapossanak, a Papa felvett a nyakába, és jól megkapaszkodtam a fejében, meg a füleiben. Két kézzel fogott, nem kellett mindig kapaszkodnom, ezért nagy kalaplengetéssel, és mély meghajlással köszöntgettem a Papa nyakából az embereknek, jobbra-balra.
A kalapot az ő fejéről vettem le, és a saját fejemre tettem, utána meg levettem, mert teljesen elveszett a fejem benne, - leesett az államig - aztán már csak azzal köszöntgettem, meg azzal integettem. A Papa meg nem bánta, de hiába is bánta volna, mert ő nem tudta fogni a kalapot, csak én. Ő két kezével a lábamat fogta, hogy le ne essek. Több keze meg nem volt. Tiszta szerencse.
Jó volt fenn lenni a nyakában. Pláne, hogy tudtam, le se eshetek egyáltalán. Jól éreztem magamat. Hajlongtam is fent, miközben mosolyogtam, kalapot lengettem, és nyelvet nyújtogattam. Jó volt. Lehet mondani, hogy jó volt.
Aztán azt gondoltam, hogy a Papa a ló, én meg csak üdvözlöm a tömeget a gyönyörű lovamról, meg nyelvet is nyújtogatok neki. Ez is jó volt, egészen addig, amíg a Mama észre nem vette, mert akkor azonnal letessékelt onnan. A gyönyörű lovamról.
Csodás volt pedig ilyen magasban lenni. Csodás! Pláne egy ilyen lóról.
Az emberek megbámultak bennünket, de sajnos senki sem volt ismerős, ezért, senki sem köszönt nekem vissza. Csak gyönyörködtek a lovamban, aztán meg mutogattak felfelé és nevettek.
Gondoltam rácsapok jól a lovamra, hadd lássa mindenki, hogy a gyönyörű lovam hogyan tud vágtázni. Meg azt is gondoltam, hogy jól megsarkantyúzom és belevágom a lábamat az oldalába, attól majd jól megugrik és szélvészként fog vágtatni velem a tömegben, - mert így alig haladtunk. Alig.
De nem lehetett, mert addigra a mama pont leszedett a lovamról. Pont.
Nem tetszett neki, hogy nyelvet nyújtogattam. Azt mondta, hogy:
- Otthon, majd számolunk…-
Ez nem sok jót jelentett, nem szerettem számolni, meg kedvem sem volt hozzá. A Mamával meg pláne.
Innen aztán már csak lassan mentünk. Nagyon lassan. Alig haladtunk, és az embereken kívül alig láttam valamit.
Meg vásárolni se vásároltunk semmit, mert a Mama mindenre, ami nekem tetszett azt mondta, hogy az, vacak, nem vesszük meg. Amire pedig nem mondhatta, hogy vacak, arra azt mondta, hogy ”nem kell ez teneked”. Ami pedig nagyon tetszett és nem volt vacak, és kellett is volna nekem, - méghozzá nagyon - arra a Mama azt mondta, hogy drága, azért nem vesszük meg.
Pedig a Papa is akarta, mert én annyira szerettem volna. Nem mondta, igaz, - de én láttam rajta, hogy ő is akarja, és szívesen megvenné nekem, - de a Mama még akkor se engedte meg. Így aztán nem kaptam semmit, csak bámészkodhattam, mert az legalább nem került pénzbe.
Ott láttam ökörsütést, akkor, a vásárban, de sajnos már nem a lovamról, hanem gyalog.
Azt is láttam akkor, hogy a sült ökröt még meg is ették ráadásul az emberek, mert megkívánták. És ezt nem lett volna szabad, - én azt gondolom.
Mi nem kértünk belőle, mert Édesanyám azt mondta, hogy a nagy por miatt, piszkos lehet az ökör, és az nem egészséges. Ami piszkos, az sosem egészséges. Még ha ökör, akkor sem.
Ezért sosem kívántam meg többé. Soha életemben, meg még jövőre sem fogom megkívánni, ha megint eljövünk a vásárba, mert az, bűn. Az ökör.
Benne van a parancsolatokban, vagy a hét főbűnökben. Mert az ökör, az a felebarátod ökre. Nem a tiéd, mert neked nincs is ökröd, meg nekünk sincs, sőt az ismerőseinknek sincs, csak a felebarátodnak van. Vagyis csak volt, de most már nincs, mert megsütötték, és most éppen mindenki eszegeti, mert megkívánta. Csak mi nem. Sajnos.
Az ökröt különben, mivel egy tepsibe bele se fért volna olyan nagy volt, nyársra húzták és forgatták a tűz felett, úgy sütötték meg. Csak úgy egyszerűen.
Mi még sosem sütöttünk így semmit, ilyen egyszerűen. Még ökröt sem. Sőt, azt pláne nem. Pedig, érdekes volt a forgatás, és otthon is érdekes lett volna.
Szegény ökörnek égnek állt a lába, méghozzá mind a négy, mert már meg volt dögölve. Ami nem baj, mert sokkal jobban fájt volna neki, ha élve sütik meg.
Én is szerettem volna forgatni, csak egy kicsit legalább, de nem mondtam, mert a Mama úgy se engedte volna meg.
Ezt aztán, ezt a forgatott ökröt, az emberek megkívánták és megették, mert olyan jó szaga volt. Igen. Nagyon jó szaga volt. Lehet mondani.
Mindenki szaglászott. Ezért, én is. Én is jól beleszaglásztam a levegőbe, még a szememet is lehunytam hozzá, olyan jó szaga volt. Tényleg olyan jó szaga volt, igen,…tényleg olyan jó. Lehet mondani.
De aztán megbántam, mert azt gondoltam később, hogy nem lett volna szabad, mert az is nagy baj, a szaglászás. Ne szaglásszál, - ne.
Ne szaglásszad a felebarátod ökrét. Nem azért van.
És ugyanez lehet a helyzet a feleségével, a szolgálólányával, meg a szamarával is. Nem a tied, ne szagolgasd őket. Ne is szaglásszad.
Én csak az ökröt szagolgattam, de az is bűn. Tiszta szerencse, hogy nem kívántam meg. Meg tudtam állni. Pedig olyan nagyon jó szaga volt, és olyan finom illata, hogy az egész ökröt meg tudtam volna enni egyedül. De nem lehetett, mert az tilos, meg bűn.
És nem csak azért, mert tilos meg bűn, mert a felebarátomé, - hanem azért sem, mert a Mama úgy se engedte volna meg. A többi emberek azonban nemcsak szaglásztak, hanem még meg is ették, és ez nagy baj volt, meg nagy bűn. Mert az ökör az egy felebaráté lehetett, - de az emberek mégis megkívánták. Sőt még meg is ették, és ez nagy bűn. Benne van a parancsolatokban, hogy a felebarátod ökrét nem szabad megkívánni, megenni meg pláne nem, még sütve sem. És ezt meg is értem.
De hogy ki látott már vásárban sütött feleséget meg szamarat és szolgálólányt, ami szintén a felebarátodé, és amit szintén meg lehet kívánni, - azt el se tudom gondolni. Ezért, megkérdeztem a Mamát:
- A szolgálólányt is itt szokták megsütni? Meg a feleségeket is?
Anyám egy pillanatra, meglepetten nézett rám, aztán elintézte a kérdést egy kézlegyintéssel.
- Milyen szolgálólányt? Ne beszélj bolondokat…-
Aztán tülekedtünk a tömegben tovább.
- És a szamarat? - kérdeztem később
- Milyen szamarat?
- A felebarátodét…-
- Szamarat nem sütnek, ne beszélj bolondokat…-
Többet nem kérdeztem. A Mama türelmetlen volt, zavarta őt a tülekedés meg a tömeg, meg az, hogy folyton ráléptek a lábára, ő pedig sajnálta a szép cipőjét. Ezért, nem kérdezhettem tőle többet. Így aztán nem sikerült megtudnom, hogy itt sütik-e őket.
Nem baj. Jövőre is lesz vásár. Akkor majd kiderülhet. Nem sürgős. Lehet, hogy jövőre, ha itt leszünk, akkor éppen szamarat fognak sütni, égnek álló lábakkal. Lehet. Ha meg nem, nem. Nem baj.
Akkor is megkérdezhetem a Mamát. Mert nem sürgős. Nem.
Igazából úgy se érdekel annyira, mivelhogy bűn, és én nem akarok bűnt elkövetni, egyáltalán.
Nem érdekel engem a felebarát felesége, a szolgálólánya, meg a szamara. Az ökrét, azt meg pont most láttam, azt, aminek jó szaga volt. Nagyon jó szaga. Sütve. Nyersen meg nem is érdekelt.
Én nem kívánnám meg azokat, egyiket se, az, biztos. Még ha ilyen finom szaguk lenne, mint az ökörnek, akkor sem. Nekem nem kellene, az, biztos.
Meg még poros is lehet, mire megsütik, és az nem egészséges, hanem piszkos. Azt mondta a Mama.
Hogyan is lehetne ilyesmit megkívánni? El nem tudom gondolni. Miért kellenek ehhez parancsolatok? Kinek jutna eszébe, hogy a felebarátjának feleségét nyárson sütve megkóstolja? Vagy a szolgálólányát? Nekünk is volt szolgálólányunk, de egyszer se sütöttük meg.
Igaz, hogy a Papám az nem is volt felebarát, meg a Mamám sem. A Mamám, sváb volt, a Papám pedig csak tekintetes, hiába volt a mamája nemzetes, ő nem lett az, meg nem is volt felebarát. Ezért nekünk, se ökrünk nem volt, se feleségünk, se szamarunk, csak szolgálólányunk, - és az se evésre.
A fene se kóstolta volna meg őt, a fene se, néha még nyersen is piszkos volt. A Mama folyton rászólt ezért, mert nem tűrte a piszkosat. Még engem sem, amikor piszkos voltam, ezért azonnal nyakon csípett és megsikált. Már alig maradt bőröm, annyiszor megsikált. Lassan pedig nem is lesz már énrajtam huzat. De még az is lehet, hogy egyszer csak nem is fogom túlélni a sok sikálást, egyáltalán, és akkor a Mama majd bánhatja. Hogy fog engem sajnálni. Még sírni is fog, talán. Meg még a Papa is. De akkor aztán mindegy már. Akkor aztán fújhatják, - meg én is.
És akkor én, - ha már nem lesz rajtam huzat, mert a Mama teljesen lesikálta - még csak nem is lehetek egy felebarátnak a felesége sem. Ami azért, nem olyan nagy baj, - főleg a sütés miatt. És még meg se növök, és az azért baj. Igen.
Aztán amikor hazamentünk és a Mama végre kipihente magát, kijelentette, hogy többet sose megyünk vásárba, - többet soha, - mert teljesen letaposták a lábát, meg még a cipőjét is, méghozzá a drága békabőr cipőjét, ami nagy kár, - mert az egész vásár nem ért annyit, mint a cipője.
És akkor utána, számoltunk. Nem örültem neki, de nem lehetett kikerülni.
A Mama csak úgy egyszerűen és váratlanul nekem szegezte a kérdést, hogy először is, mégis honnan vettem azt a zagyvaságot, hogy a vásárban szamarat sütnek, meg szolgálólányokat?
Aztán megmondtam neki őszintén, hogy nemcsak azt, hanem feleségeket is, és a hittan könyvből olvasta fel a nővérem. Én jól hallottam, hogy benne van a parancsolatokban, meg a főbűnökben, hogy ne kívánd meg a felebarátod dolgait, a szolgálólányát, meg a feleségét, a szamarát és más ilyesmit, meg az ökrét se, mert az tilos, sőt bűn.
Akkor a Mama felhúzta a szemöldökét, és az nem sok jót jelentett. Utána pedig némi tűnődés után kijelentette, hogy:
- Hát kislányom ez azért nem úgy van, ahogy te hiszed, vagy gondolod, mert amit a testvéred olvasott, az egészen mást jelent. Emlékezz csak a zsákos emberre, amit mesélt neked, - az is másképpen volt, mint ahogy gondoltad, vagy ahogy te azt, hitted…-
Hát, emlékeztem a zsákos emberre. Emlékeztem. Nagyon jól emlékeztem a zsákos emberre. Mindig is emlékezni fogok rá!
            A nővérem azt mondta, hogy a zsákos ember elviszi a rossz gyerekeket. Engem meg pláne. Direkt azért van, csak végigmegy a falun, összeszedi és elviszi őket, engem meg elsőnek, mert az a dolga.
Aztán amikor egyszer kicsit késve rohantam haza estefelé, hirtelen megláttam előttem az úton a zsákos embert. Pont előttem! -…Éppen össze akarta szedni a rosszakat. Lehet, hogy engem is.
Görnyedten ment, lehajtott fejjel, nehéz volt a zsákja, mert vitt is már egyet a hátán, akit éppen összeszedett, és aki rettenetesen sivalkodott. Pont úgy, mint egy disznó. Pont úgy.
Én is rossz voltam, ezért pontosan tudtam, hogy mit érezhet az a szegény most a zsákban, akit már összeszedett.
Megsajnáltam. Ki akartam szabadítani, mindenképpen. Igaz, ebben az is benne volt, amit a testvérem mondott, hogy „jó tettért, jót várj”, - hátha egyszer, engem is kiszabadít majd valaki, jutalomból, a zsákos ember zsákjából. Ha meg nem, akkor nem. A nővérem, máskor sem mond mindig igazat.
A zsákból, éktelen visítás hallatszott. Egyre jobban sajnáltam azt a szegényt, aki a zsákban volt. Ezért, nem töprenghettem tovább, azonnal utána eredtem, nekirontottam, és teljes erőmből lerántottam a zsákot a zsákos ember hátáról.
És akkor ért a meglepetés, a pofára - hupp! - mert a zsákos ember nem más volt, mint az egyik pince szomszédunk. Pont ő. Pont.
Az, akit nem is gondoltam volna, egyáltalán. Ő szedegette össze a rossz gyerekeket a faluban. Most aztán kiderült.
Pamutyai bácsi felborult, amikor nekirontottam, de nem sajnáltam, és még tiszta szerencse, hogy nem estem neki, és nem vertem meg mérgemben, - de csak azért, mert nem szoktam verekedni. Meg még ráadásul, nagyobb is volt, mint én.
            Amikor felborult, a zsákot elengedte, és abban a pillanatban kiugrott belőle egy kismalac. Ami egyből világgá is futott örömében.
Én pedig, se szó, se beszéd, otthagytam a Pamutyai bácsit, - hazarohantam gyorsan a Mamához és elmeséltem, hogy most aztán tudom ám a titkot. Tudom, hogy a faluban ki szedi össze a rosszakat, és azt is tudom, hogy mit csinál velük, - disznóvá varázsolja őket.
Én ezt pontosan tudom, mert éppen nemrégiben olvasta a nővérem, hogy a világgá ment tengerészeket is elvarázsolta egy boszorkány, aki nagyon szép volt, és pont ebben volt a varázsereje is. És én is nagyon szívesen lennék boszorkány, hogy varázsolni tudjak, de nővérem azt mondta, hogy én sohasem leszek olyan szép, hogy varázsolni tudjak, most meg még pláne. Amikor aztán a boszorkány szigetére kerültek a tengerészek, mert összetörött a hajójuk, ő mind az összesből, az összes tengerészből, egy szempillantás alatt azonnal disznót varázsolt. Azóta pedig már meglehet, hogy le is vágták őket, és a disznótor is megvolt. Ami ugye, amúgy azért jó lehetett, és mi is elmehetnénk már egy disznótorba Mama, igazán, annyira szeretném…-
A Mama azonban, azt mondta, hogy:
- Na kislányom, ennek itt a vége. Ezen túl, nem mehetsz be a nővéred szobájába, amikor tanul, és punktum.
Ez azt jelentette, hogy tényleg itt a vége, és tényleg nem mehetek be. Pedig olyan jól elvoltam az ágyán, amikor tanult. Meg még segítettem is neki. Mindig súgtam, amikor felmondta magának a leckéjét, mert mindig megakadt.
Különben szerettem, ha olvasott, mert érdekes dolgokat olvasott és érdekes könyvei voltak. Nekem meg nem.
Nekem csak három meséskönyvem volt, méghozzá összesen, mert nem jártam még iskolába, de majd fogok, és akkor több is lesz, nemcsak ennyi.
És akkor még a Mama, hogy teljesen elvegye a kedvemet, hozzátette:
- Holnap pedig elmegyünk a Pamutyaiékhoz, és bocsánatot fogsz kérni…-
És kellett. Muszáj volt. Útközben azonban a Mama elmagyarázta, a könyvekben leírt, és a valóságos élet közti különbséget. Már amennyire lehetett…-
            Egyszer a testvérem azt is olvasta, hogy a hajótörötteket megették egy szigeten, méghozzá csak úgy, ahogy voltak. De az is lehet, hogy a ruhájukat nem, mert az nem lett volna egészséges. A ruhán ugye gomb is volt, amit nem volt szabad megenni és lenyelni sem, mert abból mindig baj volt. És ez biztos így van másoknál is, nem csak minálunk. Így aztán, - azt gondolom, - a hajótörötteket, előbb levetkőztették, és csak utána ették meg. Se nyársonsütés, se forgatás, se semmi. Hanem csak úúúgy. Meztelenen.
Még azzal se törődtek, hogy azok nem is feleségek voltak, meg nem is szolgálólányok, hanem mind az összes felebarát volt. Az összes, - bizony….- Méghozzá, férfiak, - mégis megették őket.
            Aztán meg azt is olvasta a testvérem, hogy valahol, ahol állati sorban éltek az emberek, ott megették a családjukat. Főleg az öregeket. Mert már nem volt szükség rájuk. Csak úgy egyszerűen megették őket.
Direkt várták, hogy megöregedjen a családjuk, mert akkor felkergették őket a fára és többé le se engedték, hanem direkt jól etették és hizlalták őket, - mint minálunk a disznókat, pont úgy. Azért, hogy jó kövérek legyenek, és jó zsíros legyen a húsuk, meg porhanyós.
És egész addig etették őket, míg maguktól lepotyogtak a fáról, mert már a félelmükben meghaltak az ágon, ahol addig kuporcoltak, és akkor aztán kedvükre felfalták őket.
Amíg meg még nem potyogtak le, addig ott álltak a fa alatt, és folyton kukucskáltak felfelé, hogy mikor érik meg a nagymama, és mikor fog már végre lepotyogni a fáról?  Mert annyira kívánták már.
Mindenesetre, ha belegondolok, borzasztó lehetett az a szegény nagymamának, amikor még együtt ült a családjával az ebédlőjükben, és észrevette, hogy neki már őszülni kezd a haja, és rögtön meg fog öregedni, erről pedig, nem az, jutott eszébe, hogy fodrászhoz kell menni, hanem az, hogy őt nem sokára meg találják enni. Sőt meg is fogják, az, biztos. Mert azoknál az embereknél ez volt a szokás, és a családi lakmározást ki se lehetett kerülni.
És ez ráadásul még családi ünnepnek is számított, hogy megették a nagymamát, mert náluk ez volt a szokás. Igen. Így köszöntek el tőle.
És aztán már csak úgy gondoltak rá, hogy volt egyszer egy nagymama, akinek finom, porhanyós volt a cicije, amikor már megérett.
            Én mindenesetre elhatároztam, hogy ha megnövök, nem akarok nagymama lenni, hátha addigra már itt is megeszik őket. Bár a mi falunkban talán nem. Ez egy jó falu.
És azt is elhatároztam, hogy egyáltalán nem fogok elutazni sehová sem, és még a falumat sem fogom elhagyni sohasem, mert itt a faluban, ahol ugye a Papa is lakik, teljes biztonságban lehetek, leszámítva mongyuk a háborút, ahol ugye senki sincs teljes biztonságban, még én sem, sőt még a Papám sem.
Utazni pedig azért nem fogok egyáltalán, mert még véletlenül egy olyan szigetre találok keveredni, ahol az emberek megeszik egymást, akár hajótörött, akár nem. Akár nagymama, akár nem.
Nagymamának aztán meg pláne, hogy nem szeretnék egy ilyen szigetre kerülni, ahol előbb utóbb felkergetnek a fára, és hizlalni kezdenek. Nem utazom, nem. A falumban, biztonságban lehetek.
Itt senki nagymamáját nem ette meg senki, egyszer sem, hanem mindet eltemettük egy sírba, - itt ez a szokás - és elmentünk még a temetésére is, tisztességgel. Sőt még virágot is vittünk, vagy pedig koszorút, tisztességgel.
És ha ez máshol történik ugye, akkor még az is előfordulhat, hogy a nagymamához megeszik a virágokat is, salátának, - és kár lett volna érte, mert a Papa mindig szép és drága virágokat vásárol a kertésztől.
            Annyi minden rossz és gonosz dolog történik a világban. Annyi minden. Nem is szeretek rágondolni. Jó nekem itt. Jó. Nem akarok elmenni innen, az biztos. Itt jó hely van, ez az én falum, - és ez biztonságos. Ez itt nem a világ, ami borzasztó, hanem csak a falum. A falum, ahol jól érzem magamat.
Mert ez egy jó falu, ahol a parancsolatokat is megtartják lehetőleg, - mert muszáj. Főképpen pedig azért, hogy ne legyenek bűneik, mert akkor már nem kerülhetnek be a mennyországba, ami ugye, nagy baj lenne.
Itt ökröt sem sütnek, nem kívánják meg a másét, akárkié is, és még a nagymamák sem kuporcolnak a fán, hogy érettek legyenek, meg kövérek és zsírosak, a családi lakomára.
A fáról pedig csak akkor szoktak leesni, ha eldől a létra cseresznyeszedés közben. De akkor se kóstolja meg őket senki, ha lepotyogtak, - és akár kövérek és hájasak is lehetnek, mert akkor sincsenek veszélyben, ha csak össze nem törték magukat cseresznyeszedés közben, amikor leestek a fáról, - mert olyan is van.
            Aztán hirtelen megint eszembe jutott a pogácsa, meg a Mater, és a parancsolatok. Igen a parancsolatok. A pogácsa, meg a pogácsaevés.
Újból eltöprengtem rajta. De akárhogyan gondolkoztam, mintha pogácsáról nem is lett volna szó a parancsolatokban.
Még egyszer végigmentem azon, amit ismertem,…- felebarátod felesége, igen, meg a háza, a szolgálólánya, meg a szamara és ökre, amit nem szabad megkívánni. Mindenhol arról van szó, mert az, bűn. Még sütve sem szabad, mert az is bűn.
Hát nem tudom,…hát nem tudom, miért kell ekkora gondot csinálni Istennek, pár szem pogácsából? Miért? Megint végigmentem azon, amit tudtam.
A szüleid, a szüleid, aztán az apád, meg az anyád, meg az ivadékok. Aztán, hogy ne lopj, ne lopj, ne lopj, ne lopjál. Nem szabad, mert bűn. És ne is vigyél haza senkitől semmit csak úgy egyszerűen, még akkor se, ha éppen nem néz oda, mert az is lopás. Sőt bűn.
Ezt mondta Mama nekem mindig, amikor hazavittem a látogatások alkalmával Csi mama gyöngyeit, meg ékszereit. Meg mást is, ami tetszett. Sok mindent. Az ezüstfejű botját is haza akartam vinni, de egy pillanatra se engedte el. Aztán ebbe végül is belenyugodtam, mert ahogy elnéztem, úgy se fért volna bele a Papa zsebébe. Valami mást vittem inkább helyette, ami belefért. Például a zsebórát. Abból kettő is belefért, és még ketyegett is, mind a kettő. A bot az meg nem ketyegett.
Az oltárterítőről, a kicsike csipkéről, amit hazavittem a templomból, de később visszacseréltük Istennel a Miskára, nem mondtam a Mamámnak soha semmit. Így aztán ő se nekem. Azért, mert nem tudott róla. Ha tudott volna, akkor mondott volna.
Ne is öljél, az is benne van még a parancsolatokban, alighanem, a franc se tudja. Több meg nincs. Többet nem parancsoltak. Tiszta szerencse.
De hát ez is elég, ennyi parancsolgatás, pláne, hogy nem szeretem hallgatni. Sőt, meg még utálom is a parancsolgatást.
Aztán akkor teljesen váratlanul, mégis eszembe jutott, hogy van még valami, és boldogan felkiáltottam:
- Megvan, tudom már! Ne paráználkodjál!! Megvan Mater, megvan, ne paráználkodjál!! Ez az, igaz? De ez ám,…igaz?!…-
Hirtelen azonban úgy rémlett, mintha az lenne a főparancsolat, hogy ne paráználkodjál a felebarátod feleségével. Mert a felebarátod feleségével, semmit sem szabad csinálni, még paráználkodni sem. Nem azért van.
Mater Borbély csak ült, nem szólt, nem mozdult, majd hosszú töprengés után, megrázta a fejét.
- Neeem?…- gondoltam csalódottan, - Hát ez sem?
De akkor, milyen bűn lehet a pogácsaevés? Megvan mind az öt parancsolat, sőt még egy hatodikat is találtam, hogy semmit se szabad csinálni, a felebarátod feleségével, mert az is bűn. Több meg nincs, biztos, hogy nincs, tudnék róla, ha lenne. Pogácsaevésről pedig szó sincs.
És akkor hirtelen eszembe jutott, az evés. Persze, hogy az evés, az evés, az evés a bűn! Az evés. Ha sokat eszünk vagy csúnyán eszünk, az, torkosság. Igen, ez lehet az, de, mert nem voltam biztos benne, csak nagyon halkan kérdeztem meg:
- Torkosság? Télleg, torkosság?
És akkor, azonnal rábólintott.
Sajnáltam már Matert, mert nem tudta, hogy mit csináljon. Csak nézte a pogácsát, és szagolgatta. Enni pedig nem mert belőle, mert az, bűn. Pedig a pogácsa nem szagolgatásra való, hanem evésre. Direkt.
Meg kellett nyugtatnom.
- De hát ez nem torkosság Mater, csak pár szem pogácsa, semmi más, enni meg kell. Aki nem eszik, az meghal. Télleg ám, úgy jár, mint a Jankó tyatya. Nem adtak neki enni, aztán csak meghalt, hogy egészen meghaljon, még meg is verték, aztán még fel is akasztották az istállóban, de a Papám jól ellátta a baját a gonoszoknak. Egyen csak Mater Borbély, mert aki nem eszik, az meg hal, úgy jár, mint a szegény Jankó tyatya. Az evés az nem bűn, én tudom. A pogácsa meg csak pogácsa, az sem bűn, egyen csak Mater Borbély, egyen. Enni, muszáj mindenkinek, különben meghalunk…-
Hogy milyen parancsolatokban volt benne, meg milyen főbűnökben, hogy nem szabad enni, pláne pogácsát, hiába törtem a fejemet, nem jöttem rá. De csakis ez lehet. Az evés, mert az evés, az, torkosság.
Ha sokat eszünk az, csúnya, mert akkor zabálunk, mint a ló, és az torkosság. A kutya is zabál, nem csak a ló, és az is torkosság, de neki nem bűn, mert neki meg van engedve, mert ő kutya, azért. A lónak is meg van engedve, azért, mert ő ló.
Az embernek nincs megengedve, még nekem se, mert én is ember vagyok, és a Mama ezért nem engedi meg. Az ember nem zabál, hanem csak eszik, mert ő nem ló, sőt nem is kutya.
A zabálás, az torkosság, és a torkosság, az bűn. Ez lehet az, igen, de, mert nem voltam egészen biztos benne, ezért csak nagyon halkan kérdeztem meg újra:
- Torkosság? Télleg, torkosság? 
Megint azonnal rábólintott és megszagolta a pogácsát. Hallgatott.
- Az evés nem bűn, mondtam végül határozottan, különben is azt szokta mondani a Lina néni, - nem tudom, hogy ismeri-e Mater Borbély? Ő, az Imre bácsinak a felesége,- és azt szokta mondani, hogy „nem az a bűn, amit a szádba veszel, hanem az, ami kijön rajta”, és ő tudja. A pogácsa meg csak pogácsa, az sem bűn, aki meg kitalálta, hogy a pogácsa nem evésre való, az bolond. Mert a pogácsa, jó. Egyen csak Mater Borbély nyugodtan, a pogácsa, az jó, és a pogácsáról semmilyen parancsolgatás sincs. Én tudom. Teljesen végiggondoltam az egészet. A pogácsa, az jó. Én tudom. Punktum…-
Alighanem meggyőztem. Továbbra sem szólt semmit, de megint megszagolta, és levette pici ujjaival a pogácsa tetejét, majd hirtelen bekapta. Mintha csak szopogatta volna szépen lassan, aztán levette a pogácsa másik levelét, és azt is elszopogatta. Így szopogatta el a pár szem pogácsa majdnem valamennyi levelét, végül az utolsó egy-két levélkénél magához húzta a madzagon lógó tyúkot, a maradékot elmorzsolta és nekiadta.
Ültem, moccanni se mertem, - csak gyönyörködtem benne, amint szépen, lassan, jóízűen evett. Még csámcsogott is hozzá egy kicsit, mint a gyerekek szoktak. Biztos, hogy ízlett neki a Mamám pogácsája.
Aztán lerázta a szalvétát, szépen összehajtogatta, odahozta és a kezembe adta. Rám mosolygott. A mosoly szinte világított az arcán.
Igaz ugyan, hogy sehogyan sem tud beszélni szegény, meg nem is hall rendesen, de milyen szépen tud mosolyogni!
- El kell mennem Máter Borbély, - mondtam sajnálkozva - ne is tartóztasson. Tudom, hogy nem tud beszélni, de én majd megmondom az Édesanyámnak, hogy milyen finom volt a pogácsa. És hogy nagyon ízlett magának és, hogy maga köszöni szépen, hozzak máskor is, és, hogy ”Isten fizesse meg”. Én, tudom, hogy ezt kell mondani, mert az apácatestvérem is ezt mondta, ha adtunk neki valamit. Aztán mióta megvannak a gyerekei, már nem mondja, de nem baj. Isten áldja Mater Borbély, Laudetur, vigyázzon magára, legyen jó kislány, én meg majd jövök, amikor tudok, ha nem lesz dógom, akkor. Most szaladok… -
És, szaladtam.
Hogy mért mondtam szegény Mater Borbélynak, hogy „legyen jó kislány”? Mert nekem mindenki ezt mondta:
- Vigyázz magadra, légy jó kislány…- Azt hittem így kell szépen elköszönni.
            Nagyon sokszor jártam még Mater Borbélyhoz, de csak ritkán láttam mosolyogni. Valamiért, mindig nagyon szomorú volt. Nem igen kérdezhettem meg tőle, hogy miért, úgysem válaszolt volna, hiszen nem tudott beszélni.
Amikor csak tehettem, meglátogattam, és vittem neki, amit lehetett. Mindig azzal adtam át, hogy ez nem torkosság, ő pedig most már tudta, mert megmondtam neki. Ezért aztán szó nélkül elfogadta, szépen megette, meg a tyúkjának is adott belőle mindig, mert az is szerette a Mamám pogácsáját, sőt még minden mást is, amit a Mamám csinált.
            Sokszor mentem még hozzá, - és nagyon jó barátok lettünk.
Akkor aztán kicsinyenként, megmutattam neki, meg a tyúkjának, - a világot, …- a gyönyörű világot. És tetszett neki.
Lehet mondani, hogy tetszett neki…-
Miután már megmutattam, - később, ha nem tudtam valamiért menni, - már egyedül is eljárt oda. A világba.
Lement a patakhoz pancsolni, - és a melegben, még a tyúkját is megfürdette ott.
Aztán kiment vele a túloldalra, a nagyrétre, - ahol a tyúk futott egy jó nagyot, ő meg hempergett és bukfencezett egy kicsit a fűben, - mert annyira jól esett neki…-
             Ilyen a világ, - azóta is, - ilyen. Meg a helyzet is…-  
Az ember, csak bukfencezik egy kicsit, vagy hempereg, - aztán, vagy jobban érzi magát tőle, vagy nem.
De a világ, azért szép. Továbbra is szép, - igen. Szép, igen.
Meg jó is.
Pont jó.

Pont jó…-

Részlet a "Pont jó...." c. könyvből

Köszönöm a látogatást!

A részlet, a PONT JÓ c. most megjelent elbeszéléskötetből származik.
Beszélgetni, itt, - sajnos nem lehet, - de szívesen válaszolok minden emailre.

Elérhetőségem: drbuttyan@vipmail.hu

(A ZÁRDA...c. könyv megrendelhető:) http://a-zarda.freeweb.hu/

A PONT JÓ!....c. könyv Emailcímemen: drbuttyan@vipmail.hu már szintén megrendelhető.)

B. Molnár Márta

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat