AZ ÖRDÖG FARKINCÁJA…

Nagyon boldog gyerekkorom volt. Hála érte a Szüleimnek, a Falumnak, és mindenkinek, aki körülöttem volt.

Az egész gyerekkoromra jellemző volt, hogy nagyon tevékeny, nagyon mozgékony voltam. Mindig dolgom volt, mindig siettem, mindig szaladtam, mert  mindig meg kellett csinálnom, vagy el kellett intéznem valamit. Pont nekem. Leginkább rögvest, és legfőképpen rohanvást.
Egy faluban, mindig történt, ill. történik valami. Ha csak lehetett, mindig ott voltam. Vagy ott akartam lenni. Szerettem tudni arról, ami történik, és ha lehetett szerettem látni is, - részt venni benne, meg pláne! Akármi volt is.
Szerettem a falut. A falunkat. Úgy éreztem, pont jó. Pont jó.
Ez a világ, - pont jó. Ez a falu is pont jó. Pont jó. Minden, - pont jó.
Az élet is.
          A falu, kicsi falu volt. Ismertem benne mindenkit, minden családot, minden embert. Nevükön szólítottam őket, és mindenkinek köszöntem, - az orvos kivételével persze, mert őt, jó ideig egyáltalán nem kedveltem. Annyira nem, hogy feltett szándékom volt, ha megnövök, akkor, azonnal kiherélem. Utána meg a Papa is, aki mindig megteszi nekem, amit kérek.
          Szép volt a falu. Ismertem a hegyeket - völgyeket, tavakat, forrásokat, és a patakot is minden zegzugával, zúgójával.
Az egyik zúgó, éppen a mi kertünkben volt. Pont. Pont ott. Szerettem, hogy ott volt. Úgy másfél-két méter magas lehetett, - jókat csúszkáltunk rajta Miskával nyaranta. A víz hűvös volt, és a medre sem volt mély, nem ütöttük meg magunkat, és nem fulladtunk bele. Pont jó volt.
          Szerettem a falut, olyannak, amilyen volt. Pont jó volt az is.
Ismertem a házakat, portákat, a kastélyokat, és a kulipintyókat, - beleértve a mi nagy házunk mellett, - a saját kis kulipintyónkat is. Azt, amit Csi nagymamám hagyott ránk, amikor már nem bárónő volt, hanem csak „pörgetés néni”.
Ismertem a falu felett az erdőt, és annak minden szikláját. Sokszor másztam meg őket, mert csodás érzés volt seggencsúszva sebesen lejönni róla. Még akkor is csodás volt, ha aztán, kissé „megkopottan” tértem meg este a házunkba, úgy, hogy hazafelé, két kézzel fogtam a sajgó fenekemet.
          Ismertem a faluban, meg a környékén, minden fontos dolgot, - még a nevezetes fákat is. Az Isten fáját, a Déllőn, - ahol annyi csoda történt.
Azt a fát is ismertem, - amire a cirkuszból megszökött óriáskígyót akasztották fel, - mert lopkodta a kondából a malacokat. Meg azt is, amire a kis kondás akasztotta fel magát, - azért,…mert eltűntek a malacok.
Régen volt, - nem ismertem őt, - de a falu megőrizte az emlékét, meg a fáját is.
Szerettem a faluban az embereket is Otthon voltam náluk.
Pont jó volt az is. Pont jó.
Akárhová bemehettem, ha éhes vagy szomjas voltam, mindenhol megkínáltak azzal, amit szerettem náluk, - és ami nekünk nem volt.
Ha nagyon éhes voltam, nem is vártam kínálást, rohanvást mentem bárkihez, és kértem. Pont úgy, mint otthon. Kaptam is mindent, - pont úgy, mint otthon. Pont úgy.
          Szerettem másoknál, a rozskenyeret,…- „kecske-tejföllel” jó vastagon megkenve, és pirospaprikával megszórva,…- ráadásul járt hozzá egy pohár kecsketej is. Pont jó volt. Pont jó.
Az öreg suszter bácsiéknál a „piros-sonkát” szerettem, ami lóhúsból volt. Nagyon ízlett.
Sovány volt, és jó fűszeres, meg szép piros, majdnem bordó. Nekünk ilyen nem volt. A vincellér bácsi pedig, sehogy se akarta nekem levágni a lovakat, - hiába kértem.
Igaz, én is sajnáltam volna őket, így aztán, - végül is belenyugodtam, - nem volt baj. Piros sonkát pedig kaptam a Strenner néniéktől, amennyit csak akartam. A piros sonka mellé, csípős, „savanyú-víz” járt, amit a forrásból hoztak. Akkor még ingyen, szabadon járhattunk oda, és annyi vizet hozott mindenki, amennyit csak akart.
          Alighanem, kedveltek engem a faluban. Amikor „elvesztem”, mert beteg voltam, - vagy amikor nem „vesztem el”, csak megszöktem, mert már egészséges voltam, - a fél falu engem keresett, még dologidőben is. Még aratáskor is.
Kellettem nekik, igen, ahogy nekem ők, - én is kellettem nekik. Nem tudtak meglenni nélkülem. Velem volt kerek a falu, meg a világ, - és nekem is, csak velük. Pont jó volt az is. Pont jó. Én is szerettem őket.
Meglehet azért kedveltek, mert a szüleimet és a családjukat, tisztelték, szerették a faluban, és kötődtek hozzájuk. Már a nagyapám is ismerte az ő nagyapjukat, és törődött az ügyes-bajos dolgaikkal, - mint ahogy Apám is törődött a falu ügyes bajos dolgaival.
Anyám meg ott volt, - ha egyéb, mindenféle más baj volt. Ha egy gyerek gombot nyelt, babot, kukoricát, vagy kavicsot dugott az orrába, fülébe, - vagy a seggébe, - biztos, hogy Anyámhoz futottak vele a falubeliek, nem az orvoshoz.
Őhozzá jöttek akkor is, ha ki kellett fúrni egy kislány fülét.
Az orvos, pénzbe kerül. Anyám meg olyan volt, mintha a rokonuk lett volna. Ott nőtt fel, ott járt iskolába, mindenki ismerte, és ő is mindenkit ismert.Közülük való volt.
Én is! Én is, én is olyan akartam lenni, mint a Papám, meg a Mamám!
Fontos akartam lenni, - és nagy. Minél előbb.
Törődni akartam az emberek ügyes-bajos dolgaival. 
Mindenről tudni akartam, - ezért a fél fülem mindig ott volt, - vagy mind a kettő, ha a felnőttek beszélgettek. Sokszor volt ebből baj, de nem bántam. Szerettem velük lenni, - …a nagyokkal.
Egy alkalommal, Lina nénihez, akihez bekukkantottam, - nagy sebbel-lobbal berobbant a szomszéd néni:
- Lina, hajja e Lina?! Hajja-e?! - kezdte már a kapuban - A szegén Borisnak meg hazagyütt a lánya, a Bori, hallotta? A pesti, „aaaz”a, tuggya,…-  nna, aaaz. Az, aki lányfejjel szült egy ördögfajzatot, tuggya? Attól a lókötőtől, attól. Nna. Mosmeg hazagyütt a Bori, gondójja eee Lina! Vót pofája hozzá, hazagyütt! De má el is ment, itt hagyta az annya nyakán azt az ördögfajzatot. -
- Aajjje?… - mondta Lina néni tömören.
Mást aztán nem is mondott. De ha mondott volna, valószínűleg azt se hallom meg
- Ördögfajzat? Lányfejjel? Milyen lehet az? Még sosem láttam ördögöt! Meg fajzatot sem. Lányfejjel meg aztán plánehogy nem, egyet sem!...-
Muszáj volt nekem azt megnéznem. Legfőképpen, rohanvást.
Sietve elköszöntem Lina nénitől, és futva mentem a messzi szomszédba. Boriska néni éppen az ajtófélfát támasztotta.
Csendesen betettem a kaput magam után, és illendően köszöntem:
- Dicsértessék Boriska néni…-
Akkor felnézett, és elfogadta.
- Mindörökké,…- mondta halkan - hát te?
És akkor rákezdtem:
- Azt mondta a szomszéd néni, hogy a Borika lányfejjel szült egy ördögfajzatot, Pesten a lókötőtől. Aztán most meg hazajött, volt pofája hozzá, de már el is ment és itt hagyta az ördögfajzatot a maga nyakán…- hadartam egy szuszra.
Bori néni, szomorúan nézett rám, nem szólt semmit. Elkezdte törölgetni a kezét a kötényébe, pedig nem is volt vizes. Én meg folytattam:
- Sose láttam még ördögöt Boriska néni, meg fajzatot sem, lányfejjel meg pláne, hogy nem. Meg akarom nézni…-
Bori néni hallgatott. Tűnődve nézett rám. Ott álltam előtte, és vártam a válaszát. Aztán nagy sokára megbiccentette a fejét az udvar felé.
- Ott van, - mondta - nézzed, ha akarod…-
Aztán befordult a házba.
Arrafelé néztem, amerre Bori néni biccentett. Azonban, az udvarban csak egy homokozó kisfiút láttam, aki egyáltalán nem látszott ördögnek. Fajzatnak sem. De ki tudhatja?
Bori néni megengedte, hát elindultam arrafelé.
A kisfiú közelebbről sem látszott ördögnek, - sőt, fajzatnak sem. Kisfiúnak látszott. Pont annak. Nem másnak.
Izzadva lapátolta a szemetes földet egy kis vödörbe. Többször is körbejártam. Patája nem volt, az biztos. Lába volt, meg keze, - rendes keze, és nem voltak karmai.
- De pici még, majd kinő neki... - gondoltam.
Aztán, kicsit közelebb mentem hozzá. Nem láttam a farkincáját, pedig, kell valahol lennie egy bojtos, fekete farkincájának, - és nekem azt látnom kell…- Méghozzá közelről.
Elkaptam hát a klott gatyáját és belenéztem hátul. Nem volt ott semmi. Ezért aztán bele is tapogattam. A gyerek akkor megfordult és nyakon öntött a szemetes földdel. Aztán eldobta a kisvödröt, nekem rontott és fellökött.
Teljesen váratlanul ért. Hanyatt estem. Amikor már a földön feküdtem, a nyakamba ugrott és két kézzel teljes erőből, cibálni, tépni kezdte a hajamat. Kisebb volt, mint én, nem bánthattam. Nem üthettem, és nem cibálhattam vissza.
Ezért aztán csak visítottam, torkom szakadtából.
Bori néni rohant ki, lekapta rólam a gyereket, engem meg felrántott a földről, aztán mérgesen rám ordított:
- Nahát, elég volt, láttad már! Akár haza is mehetsz…-
- Akár… - gondoltam.
Nem kellett kétszer mondani. Köszöntem, és futva mentem hazáig. Amikor Anyám meglátott, döbbenten meredt rám.
- Hát te? Teveled meg mi történt?
- Találkoztam az ördöggel.
- Elmondod?
- El…-
És elmondtam…- Szóról szóra.
Amikor befejeztem, Anyám nagyon vidáman nézett rám, és azt mondta:
- Kislányom, akit te láttál, az a Bori néni unokája volt, nem az ördög. Minden rossz gyerekre azt szokták mondani az emberek, hogy „ördögfajzat”. Aki téged nem ismer, akár rád is mondhatja, hogy ördögfajzat vagy, amikor rosszalkodsz…-
Hát, ez nagyon meglepett, mert nem éreztem magamat annak. Meg fajzatnak sem. De lehet, hogy a szegény Bori néni unokája sem.
- Én-e?….Éééén?…- kérdeztem Anyámat, riadtan
- Bizony ám…- bólintott.
- Mondta ezt egyszer a doktor bácsi is…-
- Bizony ám…- bólintott újra Anyám.
Megijedtem. Ott hagyva Őt, szélvészként rohantam be a házba, aztán ledobtam a bugyogómat és háttal neki a szalontükörnek. Tudtam, hogy rossz voltam, hát meg kellett néznem, nől - e már rajtam az ördög farkincája?…-

Még, nem nőtt. Még, - nem.
De ez nem jelent semmit, - gondoltam - nőhet, bármikor. Úgy, hogy mégcsak észre se veszem. Egyszer majd arra ébredek, hogy van egy hosszú fekete, bojtos ördögfarkincám, - akkor aztán jól nézek ki.
- Meg kellene javulnom,…meg kellene javulnom, …meg kellene javulnom!… Leginkább rögvest!...-
Tudom is, hogy tudnék, - igenis tudnék, - csak mondaná meg végre valaki, hogy hogyan kell jónak lenni? Hogyan?... Mert erről eddig, nem esett szó, méghozzá egyszer sem.
Pedig már sürgős,…már nagyon sürgős, - még mielőtt arra ébredek, hogy kinőtt a bojtos, fekete, ördögfarkincám.

 

 

                                                                         ***

 

Köszönöm a látogatást!

A részlet, a PONT JÓ c. most megjelent elbeszéléskötetből származik.
Beszélgetni, itt, - sajnos nem lehet, - de szívesen válaszolok minden emailre.(A

ZÁRDA...c. könyv megrendelhető:) http://a-zarda.freeweb.hu/

A PONT JÓ!....c. könyv emailcímemen: drbuttyan@vipmail.hu  már megrendelhető.)

B. Molnár Márta

 

 

 

 

 

 

 

  

 

Oldal: Az ördög farkincája…
CSAK MESÉLEK... - © 2008 - 2024 - csak-meselek.hupont.hu

A HuPont.hu weblapszerkesztő. A honlapkészítés nem jelent akadályt: Honlapkészítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat